Hogyan ismerhetem fel a stressz jeleit?

1. rész

Tartozom egy apró magyarázattal. Mi ez a boldog köszöntés, ha a stresszről van szó? Az ok bizony igen egyszerű. A stresszt nem lehet elkerülni az életünkben. Attól a perctől fogva, hogy élni kezdünk, máris stresszorok vesznek körül minket. Ha pedig az élet így hozta, hogy egész életünkben “társak” leszünk, akkor miért ne lehetne ezt a kapcsolatot is könyedebbé, egyszerűbbé, tudatosabbá tenni? A Helló stressz! Stressztudatosság coaching® segítségével pontosan ezt fogjuk elérni. Tárt karokkal köszöntsük hát életünk stresszorait: Helló stressz!


Hogy a stressz létezik az életünkben, ez már nem új keletű információ. Bár csak azt írhatnám, régebben a háborúk keltette félelem, a törzsek, s királyságok közötti harcok okozta rémtettek, az akkor még nem gyógyítható betegségek, az éhezés, a gyermekek felnevelése körüli aggodalmak stresszelték a kor emberét, de a 21. században élők is hasonló félelmek és stresszorok között élnek. Sőt! A társadalmi és kulturális átalakulások újabb stressz faktorokat eredményeztek, és nem pusztán fizikai, de mentális stressz tényezőkkel is szembesülni kell a mai világunkban. Mit tegyünk tehát, hogy ne emésszen fel bennünket a minket körülvevő stressz sötét árnyéka?

Ha a stressz szóra gondolunk, a köznyelvben elsősorban a rossz, szenvedéssel teli, félelmet keltő és aggodalmat nyújtó állapotra gondolunk, holott önmagában a stressz – szegény – csak egy normálistól eltérő állapotot jelent valójában. Ebben az állapotban a szervezetünk a megszokottól eltérő körülményt észlel, és az arra adott testi és hormonális reakciók azok, amelyek valójában a felzaklatottság érzését nyújtják.

Ám gondoljunk azokra a nem élet-halál szituációkra, melyek szintén stresszhelyzetet teremtenek, úgy mint egy állásinterjú, egy tanulmányi vizsga, vagy életünk első önálló autóvezetése az oktató nélkül. Én magam legalább fél évig stresszben éltem az utakon, és a létező összes istenséghez fohászkodtam, csak emelkedő ne keresztezze az utamat, mert én bizony remegő lábakkal igyekeztem egyensúlyozni a pedálon, elkerülve a lefulladást.

Ezeket a stresszhelyzeteket pozitív stressznek is nevezhetjük, valójában ő a Jó Fiú, aki segít bennünket bizonyos szituációkban a teljesítményünk növelésére (kivéve, ha leblokkolunk a vizsgabizottság előtt). Sportolás közben adrenalint termelünk, megnő a fizikai teljesítőképességünk, egy állásinterjún majd’ kicsattanunk, kommunikációnk határozottá válik, egy határidős feladat benyújtása előtt pedig villámgyorsasággal tudunk diagrammokat és prezentációkat szerkeszteni. Bár hiszem, hogy mindannyian valamilyen szuperképességekkel rendelkezünk, ezek a pozitív stresszhelyzetek egy-egy szituációkban segítenek; ám ha hosszú ideig fenntartjuk őket, azok már ártalmasak is lehetnek számunkra. Este 11 órakor a hét minden napján nem annyira üdítő prezentációkat készíteni, amire az előző napokban nem jutott idő, és a főnökünk se lesz már megértőbb velünk szemben, ha ezen a héten sem kerül határidőre a kért munka az asztalára.

Turbó világ

Szokták mondani: az életünk rohanás. E rohanásban is alapvetően egy felturbózott mentális és fizikai állapotban vagyunk, mindent nagyon gyorsan kell megcsinálni és mindent nagyon gyorsan akarunk mi magunk is megszerezni. Egy napon aztán teljesen kimerülünk, és hajtogatjuk egy margarita koktél társaságában a barátainknak, hogy húzós a munka, a vállalkozások már csak ilyenek, a gyerekekkel mindig van valami, s ahogy én szoktam mondani: szépen kifényezzük a valódi helyzetet és a fénylő kifogások mögött nem látjuk át, hogy a problémák már hónapokkal ezelőtt elindultak.

Ismerős az érzés, mikor reggelente irtó fáradtan lökdössük ki magunkat az ágyból és napközben a negyedik kávé mellett meséljük a kollégáknak a teakonyhában, hogy biztosan az időjárásváltozás miatt nem bírunk aludni? (Oké, néha tényleg azért nem.)

És ha társul hozzá egy kis motiválatlanság? Esetleg fűszerezve némi érdektelenséggel? Vagy amikor mellé csapódik az a bizonyos „nincs kedvem senkihez” életérzés? Észrevettük már, az utóbb hónapokban hányszor válaszoltuk azt egy-egy meghívásra, hogy „jaj, most nincs kedvem”? Mennyi alkalommal csattanunk ki a hozzánk érkező kérdésekre adott válaszainkban, mert úgy érezzük már a kérdések is fárasztanak minket? Tényleg ennyire idegesítő a családunk?

És ez még csak a kezdet! Mennyi savlekötőt szedünk egy nap? S hogy állunk a fájdalomcsillapítókkal? Mit szeretne vajon jelezni a reggelente élesen belénk nyilalló gyomorgörcsünk, vagy a random időpontokban előtörő gyors szívverésünk? Hányszor mentünk majdnem táppénzre, mert folyton betegek vagyunk? És egy súlyos kérdés: miként lehet, hogy látszólag egészségesek vagyunk, mégsem sikerül a gyermekáldás?

A jó hír az, hogy nem váltunk rossz emberekké, a rossz hír az, hogy ez a sok-sok apró pillanatnyi érzés, állapot, hosszú távon megbetegít minket. Ha nem figyelünk rá még időben! Akkor mégis mit tegyünk, hogy életünk aranykora újra fénylő áradatban tündököljön?

Hogyan kezdjek neki?

Az első és legfontosabb a FELISMERÉS. Ez itt a stressz. És itt nem egy-egy különálló eset tudatosítása a cél, hanem a tünetegyüttesek felismerése:
– alvás zavar
– ingerlékenység
– érdektelenség
– motiválatlanság
– szétszórt gondolkodásmód
– az időmenedzsment teljes hiánya
– fáradtság
– vágyakozás a csend után
– az emberek és események kerülése
– hirtelen keletkező gyors szívverés
– gyakori fejfájás
– a szexualitástól való menekülés
– rendszeres hasi, gyomorfájdalmak, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Természetesen, a szükségszerű kivizsgálást igénylő fizikai tünetek esetében semmiképpen nem célszerű egy állandó szívritmus problémára legyinteni, hogy „áh, ez csak stressz, majd kipihenem”.


FIGYELEM! A fizikai tünetek és megbetegedések komoly problémák és orvost szükséges felkeresni a javulás érdekében (már csak azért is, hogy kizárja a szervi elváltozást és „megnyugodjunk”, tényleg stresszesek vagyunk.).

Légy őszinte

S bár tudom, hogy manapság jó, ha az ember tökéletesnek, terhelhetőnek, egészségesnek tűnik mások felé, hiszen mindannyiunkban megvan a vágy, hogy egy tökéletes Én-t lássanak az emberek, de ebbe az Én szeretetbe az is beletartozik, hogy felismerem, ha baj van.

Mert nem tudok aludni hónapok óta, mert a szívem minden délután kiugrik a helyéről, mert már kimozdulni sincs kedvem otthonról és egyébként is utálom a munkahelyi irodánkat, már ha csak az utcáról látom is.

Mi emberek, nagyon csalafinták vagyunk. Ha még ki is merjük mondani magunknak, hogy ajaj, baj van, szeretjük a bennünk keletkező feszültséget (no tessék, még egy stresszfaktor) csökkenteni és mindenféle magyarázatot találni, az életünk miért olyan zaklatott az utóbbi időben.

Bármit is sugall a társadalmi elvárás, önmagunk felé igenis kötelességünk őszintének lenni. Még ha fáj is az énünknek. Mit nyerünk azzal, ha elismerjük, hogy problémáink vannak és azokra megoldást kell keresni? Egyrészt megszűnik az Elvárás vs. Valóság okozta feszültség bennünk. Másrészt, abban a pillanatban, hogy elismertük az életünk nehézségeit, lehetőségünk van arra, hogy megoldásokat keressünk. A megoldások kutatása pedig erősíti a nyitottságunkat. A nyitottságunk által új nézőpontokat ismerhetünk meg, és nem mellesleg önmagunkról is sok dolgot, amikre addig nem is gondoltunk volna („Hm, nem is vettem észre eddig, hogy nehezemre esik 5 percig csendben ülni és nem az életem problémáin agyalni.”) A nyitottság által nő a kíváncsiságunk is, a kíváncsiságunk behozhatja az életünkbe az új dolgok kipróbálását, a tettek sikereket hozhatnak, ezek pedig erősíthetik az önértékelésünket, ettől bátrabbak leszünk és újabb tetteket merünk véghez vinni és azok újabb sikere….

Csak mond el…

A tünetek felismerése és azok, valamint aktuális állapotunk ELISMERÉSe azonban nem elegendő. Az előzőekben említett nyitottsághoz az is hozzá tartozik, hogy önmagunk, vagy esetleg mások előtt is felfedjük esetlengésünket, gyengeségünket, tanácstalanságunkat. Mások támogató és megtartó ereje felbecsülhetetlen. Az olyan baráti vagy családi közeg, amely képes érzelmi biztonságot nyújtani, lehetőséget ad arra, hogy az álarcot és páncélt magunkról nehezen ugyan, de megkönnyebbülten ledobva, pőrén, kendőzetlen önmagunk társaságában szembe tudjunk nézni az előttünk álló feladatokkal és képessé váljunk az akadályok leküzdésére.

A „ventilálás”kifejezést gyakorta használják a munkahelyi kultúrákban. No, ez nem az a fajta hiszti, amitől minden kolléga inkább készít statisztikát, mint lenne a mi társaságunkban. A ventilálás valójában a bennünk keletkezett feszültség „kibeszélése”. Energetikai szempontok alapján valamely negatív energiát kiengedünk az Univerzumba, hogy ott majd szépen elporladjon, hiszen azáltal, hogy kimondtuk magunkból, elvesztette az erejét. Mert ereje csak akkor van, ha magunkba tartjuk és napokon, vagy hónapokon át a fókuszunkba tartjuk. Éppen ezért, hess rossz érzések!

Mindemellett nem csak energetikailag felszabadító a ventilálás, de egy biztonságos környezetben támogató, megértő szavakat kapunk, felismerhetjük akár, hogy a gondjainkkal nem vagyunk egyedül, támaszt kereshetünk a kapcsolatainkban. Gyakran nem is szükséges egy-egy elakadásnál, hogy konkrét tanácsokat kapjunk (még ha az emberek szeretnek is kéretlenül tanácsba bújtatott énmintákat adni), elegendő csupán az, hogy kimondásukkal a rajtuk való görcsös aggodalom elmúlik.

A KOMMUNIKÁCIÓ abban is segítségünkre lehet, hogy megfigyeljük önmagunkat, a saját kifejezéseinket. Ugye, említettem már a rohanó világ metaforáját? Nos, meggyőződésem, hogy ebben a felgyorsult világban az egymás közötti interakciók is hyper gyorsak lettek. Hol vannak már azok a régi vasárnapi, meghitt, családi ebédek? Helyette küldünk a másiknak messengeren egy F*ck Boss GiF-et, amire a „beszélgető partnerünk” küld egy „adom” szöveget. Lerövidültek a mondataink, beszűkült a szókincsünk, és bizony elfelejtettük, hogyan kell kifejezni önmagunkat szavak síkján. A „Tök ideg vagyok” helyett lehetőségünk van elmondani a másiknak, hogy „Nagyon bánt, ahogy a főnök beszélt velem, és iszonyúan frusztrál, hogy minden megbeszélésre gyomorgörccsel indulok.” És lehetősége van a másik félnek erre reagálnia (arra most nem térek ki, milyen jó és milyen rossz formában), szerencsés esetben megértést kapunk, támogatást, olykor elegendő lehet akár egy vicces megjegyzéssel is oldani a feszültséget.

A beszélgetések által azonban elindulhat bennünk még egy folyamat, méghozzá a célzott tenni akarás folyamata. A másokkal történő párbeszédeink alatt számos új gondolat születik meg a fejünkben és ezek valamilyen tevékenységre is ösztönözhetnek bennünket. Például rájövünk a barátnőnkkel való beszélgetés közben, hogy egyáltalán nincs a hétköznapok sűrűjében olyan pillanat, óra vagy napszak, amikor csak saját magunkkal foglalkozunk, így eldöntjük, igenis, újra nekiállunk az olvasásnak vagy a tornának. Ezek a buzdító párbeszédek aztán arra ösztönöznek bennünket, hogy a kimondott szavaknak ereje is legyen, s ezzel is növeljük a felelősségben tartásunkat önmagunk felé (mert lehet, hogy ciki lenne, ha 3 hét múlva a barátunk rákérdezne, hogy hol tartunk az olvasással, tornával és azt kéne válaszolnunk, hogy neki sem kezdtünk).

Itt tartunk most

Összefoglalva tehát, hogyan ismerhetjük fel a stressz jeleit az életünkben:

– felismerés útján elsőként a fizikai „furcsaságokat” érdemes megvizsgálni, illetve azokat a viselkedési reakcióinkat, amelyek eddig nem voltak ránk jellemzőek. Test szintjén nézzük meg, azok a bizonyos „furcsaságok” hol jelentkeznek, milyen érzéseket keltenek bennünk. Fontos, hogy több tünet együttes megjelenését érdemes megnézni.

– ha úgy véljük, hogy valóban stressz okozza megváltozott életünket, viselkedésünket, mentális állapotunkat, ne kerteljünk és ne szépítsünk. A jelenlegi állapotunk és a felmerülő akadályok elismerésével erősíthetjük a megküzdési stratégiánkat, a megoldások felé vezető utunkat és módjainkat.

– a másokkal (és önmagunkkal) történő kommunikáció útján engedjük az útjukra azokat a negatív gondolatokat, amelyek nyomasztanak minket, és kérjünk visszajelzést másoktól. Beszélgetéseinkben legyünk nyitottak, osszuk meg másokkal a félelmeinket, vázoljuk fel számukra a céljainkat, terveinket a stressz megküzdésével való folyamatban.

A felismerés és elismerés szakasz nagyon sok esetben nem igényel túlzott odafigyelést, mert ösztönösen ráérzünk az életünk feszültségeit okozó tényezőkre és következményekre (például túlhajszolt vagyok a munkában és nem tudok aludni nyugodtan). Az első két szakaszra akkor érdemes odafigyelni és azokkal tudatosan foglalkozni, ha a fent felsorolt tünetegyüttesek jelen vannak az életünkben (vagy mások hívják fel rá a figyelmünket) és a magunkkal történő belső beszélgetéseinket önreflektálva azt látjuk, hogy mindenre van egy frappáns magyarázatunk… külön-külön.

A kommunikációs szakasz azonban már valódi elszántságot kíván meg tőlünk, akár tudatában vagyunk a stresszorainknak, akár most ismertük fel őket.

Cikksorozatunk következő részében megtudhatjuk, hogy a Felismerés – Elismerés – Beszélgetés lépéseket követően hogyan tudjuk a stresszre adott válaszainkat, viselkedési mintáinkat, vagyis a reakcióinkat tudatosan irányítani és ezáltal életünket stresszmentesebbé tenni.



Helló stressz! Stressztudatosság coaching®-ról bővebb információt a www.magadontul.hu oldalon talál.
Időpontfoglalást az alábbi menüpontban lehet tenni: Időpontfoglalás