Mi szükséges a stressztudatossághoz?

2. rész

Az előző írásban végignéztük, milyen lépésekkel jutunk el a stressz kezelésében ahhoz a ponthoz, mikor azt mondjuk magunknak: „Elég volt, nem akarok így élni / érezni tovább, változtatni akarok az életemen!” De akkor hogyan tovább?

Ismétlésként, hogyan is jutottunk el idáig.

Amikor a mindennapjainkat már szétfeszíti az örökös feszültség, kialvatlanság, képtelenek vagyunk koncentrálni a munkánkban, türelmetlenekké válunk a szeretteink felé, és érezzük, hogy „valami nem stimmel” velünk, megfigyeljük a bennünk és velünk zajló változásokat. Szellemi, testi szinteken végig szkenneljük magunkat, a viselkedésünket, a reakcióinkat.

Felismerjük a tünetegyüttest, nem futamodunk meg a valóságtól, hanem bátorságot merítve önmagunkból, szembenézünk azzal a ténnyel, hogy az életünk stresszes. Nem szépítjük, nem kicsinyítjük. A stressz itt van.

Amint sikerült saját magunkkal számot vetni, hogy az életünk jelen pillanatban hol is tart (és ezzel együtt az elismeréssel azt is tudatosítjuk, hogy ha nem változtatunk, akkor HOVÁ tart), megtesszük az első lépést a stressz csökkentése érdekében: beszélgetni kezdünk.

Beszélünk magunkkal, a barátainkkal, egy szakemberekkel, attól függően, kinek mire van lehetősége és szüksége.

A felismerés által kapunk egy állapotfelmérést saját magunkkal kapcsolatban, az elismeréssel tudatosítjuk a jelen állapotunkat és a kommunikációval feloldjuk a belső feszültségeinket. E hármas pedig hozzájárul ahhoz, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. Nézzük meg tehát, merre folytassuk tovább az utunkat.

Hova tartunk?

Számos internetes portálra ráguglizva milliónyi stresszkezelő technikát és megoldást ismerhetünk meg. Mind egytől egyig remek eszköz arra, hogy az életünket megkeserítő stresszt eltűntessük valahogyan. Ahogy elkezdjük használni e technikákat, kezdetben valóban úgy érezzük, hogy jelentős tehertől segítenek megszabadítani minket… egy ideig. A stresszes helyzeteknek azonban van egy olyan gonosz tulajdonsága, hogy folyton folyvást az utunkat keresztezik. Ügyes csellel ugyan kikerülhető egy részük, de soha nem tudunk mind elől elmenekülni.

Csalódottságunkban olyan gondolatok keríthetnek hatalmukba minket, hogy „Tessék, már jógázom egy hónapja, de már megint utálok az irodába járni!” vagy a „Futás közben is csak ezen stresszelem magam és még a lábaim is ólomnehezek”. Mi végre a sok jó tanács, mit tegyünk és mit ne, ha újra és újra ugyanott vagyunk: szemben a stresszel?

A fogyókúra során szokták használni a Jojó effektus kifejezést, vagyis, amikor a nem megfelelő diétával sanyargatjuk a testünket és a tápanyag hiánya miatt a szervezetünk a diétázás után ultra gyorsasággal igyekszik hirtelen mindent újra raktározni a testünkben… tehát visszahízzuk a 3 hetes könyörtelen koplalás során leadott súlyunkat.

A stressz kezelésében ugyanez a Jojó effektus taszít minket vissza minduntalan a stresszes reménytelenségünkbe. Ennek oka pedig a felületi kezelés, ahogy én hívom. Szenvedéseink a maximalista főnök gonosz megjegyzései miatt nem fognak megszűnni, ha heti kétszer jógára megyünk. A kínzó gondolatainkat az esti 21.00 órás lefekvés nem fogja tudni elűzni, annak ellenére, hogy mindenhol a megfelelő pihenést ajánlják. És önmagában, hogy egészségesebb ételeket fogyasztunk, az nem oldja fel teljes mértékben a reggeli gyomorgörcseinket, vagy szűnteti meg a heves szívdobogást meeting közben (és még az is meglehet, hogy idegesebb leszünk a szükséges ételek beszerzésétől).

Hangsúlyozom, ezeknek a technikáknak, vagy bármely más ajánlott eszközöknek a használata mindenképpen szükséges a stressz csökkentéséhez, javulást is eredményeznek, így általuk egészségesebb életvitelt tudunk kialakítani… ám ez nem elég.

Megtörtént események alapján

Néhány hónappal ezelőtt folyton leállt az otthonomban a kazán, és gyakorlatilag egy fürdés után leesett nullára a nyomás és kikapcsolt automatikusan. Van egy rendkívül jó szakember, aki évek óta jár ellenőrizni a készüléket és kicserélte a kazánban a hibás szerkenytyűket. Csakhogy a kazán folyton leállt ezek után is és a nyomás mindig nullára esett. Törtük a fejünket, mi lehet a gond. Ő javasolta, hogy nézessem át a fűtés-, és vízrendszert is, mert ott lesz a bibi. Halogattam. Kazán leáll, kikapcsol, nap nap után. Aztán egy nap felpúposodott a folyosón a burkolat. Vízszivárgás a fűtési rendszerben. Naívan úgy véltem, padló felszed, csóvezeték kijavítva, probléma megoldva… ám a tortúra több hétig tartott, tekintve, hogy a fűtési rendszert át kellett nézni, mert a vízszivárgás zavartalanul fennállt. Mire végig túrták az egész házat és kiderült, hogy az egyik radiátor vezetékezése hibás, eltelt több hónap.

Mi kell még?

Hogy miért mesélem el ezt a stressz kapcsán? Mert tökéletesen lemodellezi, hogy miként viszonyulunk a hosszan tartó stresszhez. Kezdetben csak néha fáj a fejünk (leáll a kazán), de beveszünk néhány fájdalomcsillapítót és a gond megoldva (a kazánt visszakapcsolom). A fejfájás rendszeressé válik (minden nap leáll a kazán). Alig alszunk és a szívünk sokszor indokolatlanul hevesen ver (leesik a kazán nyomás). Viszont néhány bogyó gyógyszer, meg egy kis nyugtató tea megoldja ideiglenesen a gondjainkat. Végül is, annyira nem feszít, maximum picit többször járunk gyógyszertárba. Aztán egy nap azt vesszük észre, hogy semmihez nincs kedvünk, gyakorlatilag nem alszunk csak néhány órát esténként, és fizikai fájdalmat élünk át, ha beszélgetni kell másokkal (felpúposodott a padló). Rádöbbennünk, hogy túlhajszoltuk magunkat vagy folyton olyan dolgokon bosszankodunk, amiken nem kéne. Egy picit jobban odafigyelünk magunkra, néha eljárunk sportolni, részt veszünk egy légzőgyakorlat órán. De néhány hét múlva megint nincs kedvünk kimozdulni, a kezdeti motivációnk már messze jár, és az éjszakáinkat ismét nyitott szemmel töltjük (meg nem szűnő vízszivárgás). A valódi probléma megtalálásához több ismeretre van szükségünk! Ahogy nálunk is tették a szakemberek, amikor végigtúrták az egész házat.

Nem elegendő mozogni, egészségesebben étkezni és többet pihenni, ha a stresszorokra adott reakcióink ugyanazok maradnak (és fájdalmat okoznak). Éppen ezért, picit mélyebbre kell ásni az okok feltárásához.

Tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi vált ki belőlünk stressz választ? Megtudjuk-e fogalmazni, mi zavar bennünket igazán? Ha üvöltözik a főnök, az miért zavar minket? Mert érzékeny a hallásunk? Mert úgy érezzük, hogy ugyanazt a szituációt éljük át, amikor gyerekkorunkban az apánk üvöltözött a családdal? Esetleg azt érezzük, hogy a felemelt hangjával le akar minket „nyomni”? És ha így van, az miért zavar minket?

Amikor szeptemberben elkezdődik az iskola és mi már augusztusban idegesek vagyunk a sulikezdés körüli nehézségektől, valójában mitől félünk? Hogy a gyerkőc nélkül otthon magányosak lennénk? Vagy aggódunk a pénzügyi helyzet miatt, mert kevés a családban a bevétel? Esetleg úgy érezzük, nem vagyunk elég jó szülők?

Miért fontos a stressz mögötti valódi érzéseket megvizsgálni? Azért, mert a stresszre adott válaszaink mindig valami mélyen gyökerező Én-ünkből érkezik. Valami olyan megküzdési stratégiából, amit tanultunk gyerekként vagy láttunk a családunkban. Mert ezek gyakorta tudattalan reakciók. Ha például folyton idegesek vagyunk, amikor a főnök előtt kell beszélni vagy vezetővel kell tárgyalni, annak igen távoli okai is lehetnek. Például gyerekkorunkban azt hajtogatta körülöttünk mindenki, hogy gyengék vagyunk. Vagy mamlaszok. Nem tanultuk meg kifejezni magunkat. Nem tanultunk meg kiállni magunkért. Azt sulykolták belénk, hogy semmit sem érünk. Vagy a szüleink sosem adtak igazat nekünk, akkor sem, ha igazunk volt. Van, hogy egyszerűen csak levegőnek vettek minket korai éveinkben, de lehet, hogy később ért minket egy traumatikus élmény (kicsúfoltak az iskolában) és azóta mindig sarokban maradunk.

Az érzéseink megfogalmazása által nem csak magunkhoz kerülünk közelebb, de a válaszreakcióink eredetéhez is. Ez pedig azért hasznos, mert azt is megtudhatjuk, merre menjünk vele tovább és mit kezdjünk vele a későbbiekben. Amikor állandóan dadogunk és ideges vagyunk, ha a főnökkel kell beszélni, megvizsgálva az érzéseinket, azok kiindulási pontját, rájövünk, hogy valójában összekapcsoltuk őt egy apaképpel, esetleg önmagunkat tesszük gyermeki énállapotba. Amint kívülről szemléljük önmagunkat, és képesek vagyunk felismerni, hogy bizonyos helyzetekben miért viselkedünk úgy, ahogy, azzal lehetőségünk nyílik a nézőpontjainkon változtatni, azokat átkeretezni.

Amikor az érzéseinket szavakba tudjuk önteni, akaratlanul is mély információkat kapunk önmagunkról, a működésünkről. Stressztudatosság szempontjából ez azért előnyös, mert a megküzdési módszereinkhez nélkülözhetetlen, hogy tudatában legyünk önmagunkkal. Képzeljük el az alábbi szituációt. Kata retteg a főnökétől. Kemény vezetőnek, agresszív kommunikátornak tartja őt, és ha előtte kell prezentálni vagy beszámolni a hó végi könyvelés után, szinte megszólalni sem tud. Retteg attól, hogy főnöke mikor vág a szavába, hogyan fogja kritizálni a munkáját. Sajnos ez a szituáció már évek óta kínozza.

Kata barátai a következőket tanácsolják neki a baráti összejöveteleken: Állj ki magadért! Készülj fel előre! Jó munkát végzel, nincs mitől félned. Keress egy nyugisabb munkát!

Nos, sajnos senki nem kérdezte meg Katától, hogy amikor ebben a számára kényelmetlen helyzetben van, valójában mit érez.

Kata ugyanis ezt válaszolná: Leblokkolok teljesen. Úgy érzem, hogy bármit is mondok, az nem tetszene neki. Már előre ideges vagyok attól, hogy mit fogok elrontani. Volt már, hogy a negyedéves prezentáció előtt táppénzre mentem, csak ne kelljen személyesen ott lennem. Így inkább elküldtem emailben. Bejárni sincsen már kedvem, érzem, ahogy a kollégáim sajnálkozóan néznek rám. Mintha valaki olyan lennék, aki képtelen bármit is normálisan megcsinálni. Lassan már úgy érzem magam, mikor a gimibe jártam és az apámnak soha nem tetszett semmilyen eredményem… Ugye, látjuk most már, miért fontos, hogy beszéljünk picit az érzéseinkről, arról, hogy mit idéz elő bennünk az a bizonyos stresszhelyzet?

Belső oszlopok

Amikor az érzéseinket felvállaljuk és beszélünk róluk, felsejlik egyúttal az is, kik vagyunk mi valójában. Ahogy az érzéseinket megfogalmazzuk, nem csak arról kezdünk el beszélni, hogy adott pillanatban mi van bennünk, automatikusan megfogalmazzuk azt is, hogy mit nem akarunk. Nem akarunk dadogni, nem akarunk remegő kezekkel kiállni, nem akarunk kialvatlanok lenni, stb. Mert mi azt akarjuk, hogy határozottan tudjunk beszélni, legyen jó kiállásunk, kipihent legyen minden napunk, stb…

Az érzések megfogalmazásából kiindulva átevezünk a Mit nem akarok mezejére, és óhatatlanul is átfordulunk a Mit akarok tengerébe.

Ahhoz, hogy tudjam, valójában mit akarok, ahhoz tudnom kell azt is, mik a mozgató rugóim.

A belső oszlopok számomra azok a belső értékek, amelyek mentén megtudom határozni önmagamat. Amikor feltesszük a kérdést valakinek, hogy számára milyen értékek a fontosak, gyakran ezeket halljuk: az igazságosság, a hűség, a tisztelet, a becsület, a család. Ám ezek a szavak – és újra csak ide tudok visszatérni – tettek nélkül üres betűk halmaza.Fontos számomra az igazságosság, ezért például mindig meghallgatom a két ellentétes oldalon állókat, hogy mindenki “igazságát” hallhassam. A tisztelet, ha fontos számomra, akkor nem csak elvárom másoktól, hanem minden körülmény között tiszteletteljes vagyok mások felé. A család, ha fontos érték számomra, akkor megtisztelem önmagunkat azzal, hogy minőségi időt töltök velük, néha teszek olyan dolgokat, amivel nekik okozok örömet. Stb. Ezek a belső oszlopok vagyunk mi magunk. Ezen értékek mentén alakítjuk önmagunkat és ezzel együtt az életünket, a viselkedésünket, kapcsolatainkat. Vagyis, ők a belső mozgató rugóink.

Akkor most álljunk meg egy pillanatra. Miért is jó, ha tudom, mi az értékrendem? Ha tudom, ki vagyok, mi szerint élek, milyen viselkedést kívánok meg magamtól, és a szerint is élem az életemet, akkor éntudatossá válok. Ha éntudatos vagyok, akkor képes vagyok arra, hogy lássam az erősségeimet és a gyengeségeimet is egyaránt, és képes vagyok arra, hogy mindezek mellett és mindezektől függetlenül is elfogadjam, szeressem önmagamat. Ez erősíti az önbecsülésemet, a fejlett önbecsülés pedig biztonságot nyújt nekem, hogy a komfortzónámból kilépjek és vagy sikert érjek el, vagy tanuljak a kudarcokból. Ezáltal nő az önbizalmam, ettől pedig bátrabb és kreatívabb leszek. A bátorságom által fejleszthetem az ellenálló képességemet a változásokkal vagy váratlan akadályokkal szemben, erősebb lesz a megküzdési készségem, rugalmasabb az alkalmazkodóképességem, amely által gyorsabban érem el a nyugalmi állapotomba. És ugye, mi a stresszállapot ellenoldala? A nyugalmi állapot.

Összefoglalva tehát az első két írás tartalmát

Ha számunkra észrevétlenül lép be az életünkbe a hosszan tartó stressz, akkor elsőként fontos felismerni a tünetegyütteseket. Amennyiben úgy véljük, hogy megváltozott életünk, viselkedésünk hátterében a stressz áll, úgy az elismeréssel elfogadjuk a jelenlegi állapotunkat és képessé válunk a cselekvésre. Ennek első apró lépése, hogy beszélni kezdünk róla egy olyan biztonságos környezetben, ahol felvállalhatjuk a valódi érzéseinket. Az érzéseink által közelebb kerülünk a valódi stressz reakcióink okaihoz és önmagunkhoz is egyaránt. Önmagunkhoz egyre közelebb kerülve ránézhetünk a belső értékrendszerünkre, amelyek mentén éljük az életünket. Az értékrendünk segítségével éntudatossá válhatunk, amelyek erősítenek bennünket az önbecsülés, önelfogadás tekintetében. Ezzel viszont fejleszthetjük az ellenállóképességünket, rugalmasabbá válik az alkalmazkodóképességünk, amely hozzásegít minket, hogy a stressz állapotból mihamarabb nyugalmi állapotba kerüljünk vissza.

Cikksorozatunk harmadik és egyben utolsó részében megtudhatjuk, hogyan erősíthetjük stressztudatosságunkat és mi segíthet bennünket a hétköznapokba építeni azt.


A Helló stressz! Stressztudatosság coaching®-ról bővebb információt a www.magadontul.hu oldalon talál.
Időpontfoglalást az alábbi menüpontban lehet tenni: Időpontfoglalás