A stressz felismerése önmagában is nagy lépés. De van egy következő, talán még nehezebb lépcsőfok: elismerni, hogy az, amit érzel – valódi. Hogy jogos. Hogy nem „kicsi probléma”, nem „hülyeség”, nem a „csak én vagyok túlérzékeny”.
Sokan ott akadnak el a változásban, hogy felismerik a feszültséget… majd gyorsan el is nyomják. Mert az élet megy tovább. Mert nincs idő kidőlni. Mert „másnak sokkal rosszabb”.
Az önmagunkkal való őszinteség nem luxus. Hanem alap.
Az elnyomott érzések nem tűnnek el – csak formát váltanak
Egy ügyfelem mesélte nemrég:
„Hetekig fájt a hátam, de csak húztam-halasztottam, hogy orvoshoz menjek. Közben belül is feszítettem: azt mondtam magamnak, nincs jogom panaszkodni, hiszen jó a munkám, szeret a párom. Aztán egy nap váratlanul sírva fakadtam egy Zoom-megbeszélés után – és ott jött ki minden, amit addig nem ismertem el magamnak.”
Az elfojtás nem old meg semmit. Legfeljebb késleltet. A test előbb-utóbb kimondja azt, amit a lélek elhallgat.
“Elismerés: amikor nem küzdesz tovább a saját valóságod ellen – 3. rész” bővebben

