Az Első – Mentális és lelki kialvatlanság

Sokáig ábrándoztam, hogy az első írásomat milyen fennkölt hangulatban helyezem majd dicső pillanatok kíséretében az internet világába, aztán felébredtem. És szó szerint.

Egy reggelen arra ébredtem, mennyi munkaórát vagyok képes éjszakánként eltölteni a hófehér plafonom bámulásával, és irigylésre méltóan képes vagyok abszurd dolgokon gondolkozni, mint például, hogy Oscar díjat kapok, vagy ilyesmi.

Vagy az olyan semmitmondó események körül végeláthatatlan utazást tenni, hogy a 3 nap múlva esedékes termékbemutatón, a jobb vagy a bal lábamra helyezzem többször az egyensúlyomat, és a rózsaszín vagy a kék blúzomat vegyem fel. Nem, a fehéret semmiképpen sem! Hiszen mérnöki pontossággal ügyelek arra, hogy ha majd az igazán legfelsőbb szintekről is meglátogatnak az Urak, akkor sokkal szebb legyek, mint valaha, meg azelőtt voltam.

Rengeteg előadásra járok, és még annál is több könyvet olvasok arról, éjszakánként hogyan találjam meg a lelki békémét és meditáljam két szemhéjamat zárt állapotba, agyamat pedig miképpen indítsam el az álmok tengerén. De valahogy amikor akcióra kerülne sor, mindig csődöt mondok.

Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. Hopp, reggel korábban kell bemennem. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. És a tesztet is el kell indítani. Hol is tartottam? Belégzés, kilégzés. És előtte még nyomtatni is kell. A francba már. Belégzés, kilégzés. Na jó, az oldalamra fordulok, úgy biztosan megnövelem a hatékonyságomat. Belégzés. Elzártam a gázt a konyhában? Kilégzés. Na jó, ez így tovább nem mehet! Belégzés. Mennyi az idő? Tessék?! Aludnom kell! Most! Kilégzés. Belégzés, kilégzés. Megy ez. Belégzés, kilégzés. Reggelit is vennem kell majd magamnak, mert lusta voltam készíteni. Belégzés, kilégzés. Ha valaki még egyszer azt mondja nekem, hogy kapcsoljam ki az agyamat lefekvés előtt, azt ablakpucolásra ítélem élete végéig.

Spirituális utazásaim egyikén hallottam egy jó technikát. Vagyis még egy jó technikát.

Ha arra koncentrálok, hogy megtiltsam a kis butuska fejemnek az alvást, mert nekem törvényszerűen fenn kell lennem nagyon, de nagyon sokáig, akkor az agyam, a kis dacos, direkt nem hajlandó éjszaka együttműködni velem, így automatikusan bekapcsol az alvás funkció és mire kettőt be-, és kilélegzem, már nem is emléksz…. 

Persze másnap reggel kellően álmos voltam ahhoz, hogy munkába menet elmélkedjek, ha nem is az élet értelmén, de azon mindenképpen, mi végre nem bírja az ember kikapcsolni a gondolatait éjszakánként.

A legtöbben azt mondják, stressz, sok munka, a növekvő családi igények miatt kerülnek be az irodai megbeszélésekre kialvatlanul, de ha megkérdeznéd őket, és „ugyan mi volt olyan fontos, hogy a munkán, a kapcsolatokon, a félelmeiden tépelődj, sem mint kipihend magad”, pár laza “nem tudom”, meg ennél is több “fogalmam sincs” választ kapnál.

Én viszont megmakacsoltam magam és csak azért is megfigyeltem a gondolataimat.

Ha már grafikonok között élem az életemet, ezt egy sima egyenessel tudnám ábrázolni. Az egyenes alatt a Megtörtént, az egyenes felett a Mi van ha-k szerepelnének. Két olyan fontos témakör, ami valójában teljes mértékben nélkülözhető az életünk, és leginkább gondolkodásunk során. 

Mégis, mint valami ópiát, úgy ragaszkodunk hozzá, hogy tépelődjünk eseményeken, mondatokon, helyzeteken, amelyek már réges-régen megtörténtek. Megváltoztathatatlanul.

Vagy azt hisszük magunkról, hogy jövőbe látók vagyunk, és végig vesszük életünk összes Mi van ha című vízióját. Egyre másra tekerjük fel a gondolatainkat szüntelenül.

Ám soha nem vonjuk kérdőre önmagunkat, vajon múltunkat mennyire tudjuk megváltoztatni, és tudjuk-e pontosan, mit hoz számunkra a holnap?

Nekem van erre két remek kérdésem: Meg tudom változtatni, ami már megtörtént? Meg tudom mondani, holnap vagy azután pontosan mi fog történni?

Véleményem szerint, amely legtöbbször igen szerény,  mindenkinek nemleges válasza lenne ezekre.

Megéri hát a sok elpazarolt idő és perc, éjszakánként, vagy nappalonként?

_{Borítókép forrása: wallpapersite.com}