Feldmár András ezt írja legújabb könyvében:
“Az ember ingyen van. A maszkért fizetni kell.”
Ha egy picit elmélázik az ember hajnali fél hétkor az 1-es villamos még nem túl zsúfolt kocsijában, hanyagul (vagy inkább kómásan) a korlátnak támaszkodva, nagyon fura gondolatai támadnak, miközben igyekszik egy néhol vulgárisan megfogalmazott könyv sorait magába szívni. Amennyire a “maszk” engedi…
Oké, tudom, túlságosan spirituális már – már a megközelítés, hogy ami foglalkoztatja az embert, no lám, azok valahogy mindig arcul csapják a hétköznapokban, és minő véletlen, az Élet folyton folyvást fókuszban tart.
Mostanában olyan, mintha a második tinédzserkoromat élném. Keresem önmagamat, a helyemet a világban. Csak ezt most nem egy 300 forintos boroskólával támogatom, tudván, hogy éjfélre haza kell érnem.
Olvasok, hallgatok, beszélek… gondolkozok.
Mi vagyok én? Ki vagyok én? Mi és ki van mögöttem? Kik a többiek? Miért ők az ők? Miért én az én?
Mi lehetnék, ha nem az lennék, aki most vagyok?
Rengeteg szerepet játszunk. A Munka Hősét. Az Odaadó Anyáét. A Hű Feleségét. A Gondos Apáét. Az Asszertív Vezetőét. A Kellemes Szomszédét… és még sorolhatnám.
A szerepeink mögött azonban ott vagyok én. Én. De ebben a sok szerepben mit áldozok fel? Milyen álarcot hordok? Mit akarok, hogy lássanak mássok? Mit hazudok éppen magamnak?
És ha rám találnak a válaszok, mennyire vagyok képes befogadni őket?
Ha egy picit visszalépek a szilárd, valós talajra, azt kell, hogy lássam, a válaszok annyira nem is tetszenek. És amúgy meg a fenébe a hülye kérdésekkel: hát nem megvoltam eddig is jól így?
Mert akkor kiderülhet, hogy van egy megjátsszott állásom, egy felszínes házasságom, egy hazugságokra épülő barátságom, egy élet-élvezetektől mentes életem… és mindenki elhétköznapizálódott (azta de gyönyörű szó) a saját maszkja, álarca alatt.
Cserélgetem időről időre a “maszkomat” és közben elhaladok úgy az élet mellett, hogy csak utólag látom miért mennyit fizettem. Kihagytam azokat a pillanatokat, amikor mély gondolatokat tudtam volna megosztani a barátaimmal és őszintén elmondani neki például, hogy mennyire rossz vagy jó, ami van, s nem függni attól, vajon mit fognak majd szólni, ha “meghülyültem”. Sosem láttam 40 évnyi házasság után milyen érzés az, amikor nem a háztartás, a gyerekek vagy a társam gondjait próbáltam szépítgetni a környezetemnek, hanem egyszerűen csak vagyunk a saját boldog és boldogtalanságunkban, és csendes támaszt nyújtunk egymásnak, bárki bármit is mond. Nem rabosítom magam hosszú évekre olyan munkában, ami nem okoz örömet, csak azért, hogy lássák, én is megfelelek a kor által diktált követelményeknek az ambíció, a számokban nyújtott hatékonyság terén.
Igazából nagyon jók a maszkok és szerepek, hogy beilleszkedjünk kezdetben a nagybetűs Élethez, de utána valahogy elfelejtünk a maszk alatt élni. Nagyon elfelejtünk. Aztán ha mégis felcsillan bennünk a felismerés, hogy mások akarunk lenni, nem vagyunk elég bátrak ezzel szembenézni. Pedig annyi a lehetőségünk, hogy valóban Végtelen…
Szóval a kérdés már csak az, akarod látni mi van a maszk alatt és szabadnak lenni?
📷http://lightbugphoto.com
?@eszter_matrai
