Ez a Szeresd önmagad mindig olyan … olyan egyszerű, olyan könnyen kivitelezhető, olyan égi igazság, aminek a létét ha megízleljük, az Univerzumot is magunkban érezzük.
Vagy mégsem?
Erről a mondatról valahogy nekem mindig ez a kép jut eszembe:
Amikor a körülöttem lévő emberek ilyen olyan problémákkal fordulnak hozzám direkt, vagy csak szimplán jól esik nekik, ha panaszukat egy éppen arra járó Én meghallgatja, igyekszem csendben végig hallgatni őket, majd a spirituális doktorim birtokában közlöm a diagnózist: Te nem szereted magadat. Nem szereted, s ezért nem vagy képes sem önbecsülésre, sem támogató önértékelésre.
Aztán felírom a receptet: Szeresd magadat!
S lám, a problémák azon nyomban eltűnnek a napi 3×1 adagtól, természetesen szigorúan étkezés előtt fogyasztva.
Aztán az élet, ugye, az a Valós fajta, aszongya, hogy fityiszt! Nem adják olyan könnyen. Szeretni is tudni kell, tanulni kell, mert bár másokat oly’ könnyedén tudunk (főleg ha a hormonok is túlzajongnak), de valahogy a saját világunkat és a bennünk élő kis csodalényt mégis hátra soroljuk. Jó hátra. A tornasor legvégére…
És amikor brit tudósok, vagy a nagy életbölcsességgel rendelkező hétköznapi emberek hirdetik az igét, hogy te vagy magadnak a legfontosabb, tiszteld, becsüld magad…majd a következő 5 percben a sárba tipornak… akkor picit meginog a hitem.
Amikor a felnőtt középvezető az egóját védve agresszív támadásba kezd, csak hogy egy pillanatnyi csatát megnyerjen… de közben rémülve tekint felettesére, hogy vajon jót tett-e… vajon játszhat-e tovább a kis katonáival, autóival este, mert fontos, hogy a “szülője” elégedett legyen… akkor picit meginog a hitem.
Amikor anyu vagy apu lealjasodva üvölt a gyerekkel, mert leejtette a vadiúj Llorens babáját a sárba, és jó előre bebiztosítja a kis háromévesnek, hogy te egy barom idióta vagy, aki még erre sem képes… akkor is picit meginog a hitem.
Hogyan szeretjük így önmagunkat?
Hogyan lehetséges az, hogy sem a családtagjaimat, sem a munkatársaimat, sem a körülöttem élőket nem tisztelem annyira, hogy emberséges és empatikus legyek velük szemben?
Hogyan lehetséges az, hogy képes vagyok sárba tiporni azt, akit kedvelek, netán még szeretek is, megalázni alkalmazottakat és erősíteni bennük a totális alkalmatlanságot?
Hogyan lehet az, hogy beleragadok egy házasságba, egy kapcsolatba, ami totálisan sza… rossz, megalázó, romboló?
Hát úgy kérem, hogy tényleg nem szeretem magam. Mert ha szeretném, akkor eltudnám viselni, ha egy csatát el kell engednem. Elfogadnám, hogy esendő vagyok, mint sok millió ember a földön. Ha szeretném magam, nem érdekelne, vajon mások mit mondanának, hiszen a számomra legfontosabb ember becsül, tisztel, szeret. Önszeretet mellett nem rágódnék dolgokon, amiknek napok múlva is ugyanaz a csüggedés vagy megoldatlanság a vége, csak addig is jól esett panaszkodni, meg keseregni és áldozatnak látszódni. Mert olyan trendi. Nem nyúlnék agresszív módszerekhez, kommunikációhoz, hogy érezze a másik, én fölényben vagyok. Jószolgálatot tennék és nem nyereséget termelnék.
És nyilvánvalóan a Szeresd magad recept sem működik, hiszen az már csak az eredménye annak az útnak, azoknak a technikáknak, amit nap mint nap, bukdácsolva, néha elbukva és megggyengülve végzünk, járunk.
És most akkor következzen a 15 tuti tipp arra, hogyan tudod ömagadat megszeretni.
Vicceltem.
A google jó barátunk, és megannyi megoldást összedobott már nekünk, hogy mit tehetünk egy kis önszeretet érdekében.
De ha már itt vagyok, elárulom, nekem mi segít: a totális megengedés.
Megengedés arra, hogy bukhatok dolgokat. Megengedés arra, hogy lehet kiborulni, lehet hisztizni és lehet duzzogni… emberi tulajdonság, max ne vigyük túlzásba. Megengedés, hogy ha ragaszkodok valamihez, amihez már régen nem kéne (amúgy is, amint rájön az ember, hogy ragaszkodik valami haszontalan emberhez, tárgyhoz, gondolathoz, már nem is ragaszkodik… vagyis remélhetőleg nem).
Megengedés, hogy nem vagyok tökéletes… bár mindig ezt hangoztatom (érdekes felütés, hogy mit akarok ezzel kompenzálni). Megengedés, hogy lesznek emberek, akiknek nem tetszik a stílusom, a megoldásaim, az életvitelem, a hanghordozásom… bár utóbbit nem is értem.
Egy szó mint száz: létezni kell. Mindenben. Percben, örömben, nyomorúságban, sikerben, kudarcban, szerelemben, magányban.
A világ még eddig nem állt meg egyszer sem. A dolgok valahogy mindig lesznek, alakulnak (oh, istenem, micsoda bölcselet ismét). De most tényleg! Volt már olyan, hogy valahogy ne lett volna?
Szóval, egyszerűen élvezd a saját társaságodat és jut eszembe!
Szeresd magad!
