Milyen büszke lenne rám….

Mostanában megint rákattantam a pszichológiai témájú könyvekre, előadásokra, meg úgy általában mindenre, ami ezzel kapcsolatos. Úgy látszik, a termékeny üresség* időszakát ismét az aktív tanulás váltja fel. Ez csupa-csupa jó és kellemes aha-élményt nyújt nekem, ami persze újfent arra tologat, hogy majd megint vár rám egy elcsendesett időszak. Na, és akkor ezek a hetek azok, amikor a barátoknak órákon át csak mondom, csak mondom, csak mondom az újdonsült élményeket (meglehet, már unják is), és végül arra a következtetésre jutok, hogy akár egy számomra közelálló ember milyen büszke lenne rám, honnan hová jutottam. De miért is vágyom másvalaki felém táplált büszkeségére?

Egyszer annyira kitörő lelkesedéssel meséltem (úgy látszik, ez nálam nem egyedi eset) a legjobb barátomnak, hogy hú, ezt is elértem, azt is elértem, amazt is megcsináltam, olyan büszke vagyok magamra, ésatöbbi, ésatöbbi, hogy rámparancsolt, mint 10 évesen a magyar tanárom: “Ezt most azonnal írd le!” 

Kérdezem, mármint amit hosszú órákon át csak ontottam magamból? 

“Igen, most azonnal írd le, hogy TE miért vagy büszke MAGADRA!”

Leírtam. 

Színes filctollakkal, mint a valódi profik, kiemelve, kiszínezve, gyöngybetűkkel. 

Aztán valahogy ez a feledés homályába kúszott át a hónapok során, mígnem belecsöppentem az éppen aktuális önmegvalósítós-felfedezős-énfelismerős időszakomba. 

És akkor azon gondolkoztam, miért szólnak a párbeszédek a hétköznapokban is csak az Énről, az Én hogy csináltam, az Én mit értem el, az Én mit éltem át… én, én, én… (még én magam is, és remélhetőleg, nem fog olyan sokat szerepelni a továbbiakban az én).

Mert ösztönösen azt akarom, hogy a Másik elismerjen, hogy a Másik el, és befogadjon, hogy a Másik lássa, mekkora szuperzseni vagyok, és lám, milyen sokat tanulok és alkalmazom az új ismereteket… hisz ugyan már, holmi földi halandó erre nem képes, csak ÉN. 

Most mondanám, hogy gondolok itt az ősi ösztönökre, meg arra, hogy a törzsem ne vessen ki magából és hasznos tagja legyek a tűz körül a népemnek, és legyenek rám olyannyira büszkék, hogy még a tűz őrzését is rámbízzák… de a gyakorlatban… nos, ettől nem is vagyok olyan messze. 

És akkor itt ugrott be, hogy amikor én magam is oly’ ítélkezően tudok nézni azokra, akik a saját magukról íródott lírai eposzokkal bombáznak (és én remélhetőleg az öndícséretből már csak a vicces és minimalista részét alkalmazom), eközben ha nem is a kisebb törzs, de bizonyos emberek elismertségére vágyom. 

Aztán most  megkérdezné a képzeletbeli pszicho dokim, hogy miért is? 

Elkezdenénk Ádámtól és Évától, ami önmagában egy nagyon hasznos lépés és eszköz arra, hogy a talán generációkon átívelő berögzüléseket milyen szinteken hordozom magamban, ám mégis az számítana a végén, hogy jelenleg akarok büszkeséget bizonyos emberekben kiváltani. Legfőképpen szentimentálisan olyanéban is, aki már hosszú évek óta nincs közöttünk. 

És Ábel azt kérdezné: “De miért?”

Most, hogy Ábel és a Képzeletbeli terapeutám is felteszi ezt a kérdés, ezzel nem is viccelnék tovább, hisz ennek a fele se tréfa, azon nyomban rá is ugrok a válaszok felkutatásában. És jön az első válasz, majd Ábel. Erre még könnyedén tudok újabb választ adni, de a terapeutám szintén felteszi az aranykérdést. Itt egy kicsit feszengek, de még találok egy, ha nem is csípőből, de még elég könnyedén érkező választ. Nem hiszem el, Ábel újra felteszi a kérdés. Itt már mérges vagyok. Gondolkoznom kell. Végül valahonnan a tudatom és az emlékeim mélyéből felsejlik a válaszom és hatalmas büszkeséggel ezek elé dobom: tessék! Itt a válaszom. A képzeletbeli terapeutám hallgat, úgy, ahogy már én is tanultam: érzőn és értőn. 

Most mi van…? Feszülten kutatom az arcrezdüléseit, de semmit nem bírok kiolvasni belőle (erről jut eszembe, frissítenem kell a Hogyan ismerjük fel mások gondolatait, érzéseit metakommunikáció révén? című könyveim mondanivalójának megértését).

Valamit felkarcol a jegyzetei közé, felnéz rám, szépen,  lassan, hova is rohanna… majd megkérdezi: És emlékszik arra, hogy miért…

Nos, mivel kötelez a nem létező orvosi titoktartás, így az eredményekről nem beszélhetek, ám elég legyen bevezetőnek annyi, hogy amint arra vágyom, amint azt suttogom hallkan, “Most milyen büszke lenne rám…”, azon nyomban elgondolkozom a mögöttes okokon.

Szóval, csak arra akarok kilyukadni, amit az én hatalmas nagy bölcseségemmel tudok tanácsolni másoknak is: Magaddal foglalkozz előbb, s ne másoknak akarj megfelelni!

Nyugodtan fel lehet tenni a következő kérdéseket:

  • vajon minden rendben van az önértékelésemmel? Tisztában vagyok az értékeimmel? Tudom, mit miért teszek és a saját belső értékeim alapján élem az életemet? Van egyáltalán SAJÁT belső értékem, vagy másokét képviselem?
  • vajon ha “megkapom” mások büszkeségét, az mennyivel ad nekem többet? És ha többet ad az, hogy mások mit gondolnak rólam, annak mi lehet az oka? 
  • vajon egész életemben attól szeretném függővé tenni az önön megbecsülésemet, hogy mások büszkeség-érzetét mennyire tudom kiváltani?

Jó, oké, van erre egy rövid idézetem is, mert így lesz igazán átütő a mondanivalóm: 

Kérdező: Hogyan bánjunk másokkal?
Ramana Maharsi: Nincsenek mások.

Aztán egy napon, és én már ezt megtapasztaltam, te is megtapasztalod, hogy mennyire szabad ember lehetsz, amikor független tudsz lenni mások elvárásaitól, véleményeitől, dícséretétől, mert TUDOD, hogy mire vagy képes, TUDOD, mi a te belső oszlopod (ezúton is köszi a hasonlatot kedves kollegámnak), és TUDOD, hogy a saját magad elismerése mindennél többet ér. 

Mert ugye, tudod?


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.