Vissza a jövőnkbe

Az internetadó bevezetésének megsuhintása óta nem borzolta fel úgy a kedélyeket téma, mint a karanténból való visszatérés a normál irodai életbe. Igaz, akkor több ezren vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak hangosan, most meg több ezren zárják magukra a lakásajtót, hogy tiltakozzanak némán.

 

Amikor elindult ez az egész mizéria, megfogadtam, hogy a kialakult helyzet kapcsán nem fogom bővíteni a több száz hasonló témájú cikkek sorát. Szép nyugodtan elfogadtam az új helyzetet (nem volt nehéz, ez is igaz). Az első hetek izgalmát felváltotta az egész napos zabálás, aztán a kínkeserves bűntudat, és berendezkedtem szépen az új irodai környezetemben. 

Pánik ide, pánik oda, iszonyú gyorsan hozzászoktam az újvilági életemhez. 

Úgy két hónap elteltével végül kezdett beszivárogni a kinek kényelmes, kinek kényelmetlen újvilági életébe a visszatérés gondolata. Azon nyomban érveket, készeket és nem készeket egyaránt, hirtelen mód bárki feltudott sorolni, miért nem éri meg visszamenni oda, honnan a napi betevőnket biztosító pénzügyi támogatást kapjuk. 

Beszűkült tudatállapotban kezdtem el látni a dolgokat.

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy bár fejlődési célunk a folytonos előrehaladás, legtöbbször inkább a kényelmet nem akarjuk feladni. 

Mint az ifjú titánok, akik a maguk bölcs 25 évükkel úgy képzelik, hogy a mamahotelből néha kilépve nekik igenis jár a minimális munkával, nulla szenvedéssel és lemondással járó pénzügyi bőség.

És akkor hol van még ehhez képest a hála?

Mert hát, pillanatok tört része alatt tudjuk elfelejteni, hogy amíg nekünk, egyeseknek a legnagyobb problémánk az, hogy fix időnként a  munkahelyünkre IS be kell járni, addig másoknak azzal kell megküzdeni, hogy nem tud miből a karantén alatt gyógyszert és ételt venni, mert a munkahelye elsőként szűnt meg. 

És ezzel nem azt mondom, hogy legyen lelkiismeret furdalásunk attól, mert vannak dolgok, amelyekből nekünk több jutott, mint másoknak, hanem azt, hogy amink viszont van, azt értékeljük. 

Az utóbbi időkben elég sok aha-élménnyel gazdagodtam, többek között ezzel is, hogy a papírra leírt és a közösségi médiára kiposztolt “Légy hálás azért, amid van” semmit nem ér, ha legbelül nem érezzük azt. Ahogy szoktam mondani, azok csak szavak, szavak, szavak…

De hogy mit jelent számomra a valódi hála?

Amikor a melegítős munkanapjaimon eszembe jut, hogy nem az ellen kéne lázadni, hogy adott körülmények mennyire nem tetszenek, hanem azért kell küzdeni, hogy ami van, abból a legjobbat hozzam ki. 

Senki nem szeret lemondásokkal élni. Én magam sem. De létezik-e olyan, hogy lemondások nélküli teljes élet? Szerintem nem. 

Aki a lemondások nélküli létre vágyik, ám mégsem úgy éli életét, valójában ő is lemond: a lemondások nélküli életéről. 

Aki a tökéletes munkakörülményeket keresi úgy, hogy azok megvalósulását a külső környezettől várja, az lemond arról, hogy saját maga irányítsa az életét. 

Akinek nem tetszik valami, de a panaszon túl tovább nem jut, az lemond az önmegvalósításról. És még sorolhatnám…

Szóval, javaslom önmagamnak, és bárki másnak a jövőjére tekintettel, tegye fel a kérdést magának: 

Hogyan tudom kihozni magamból a legjobbat, úgy, hogy azzal főzök ma, amim van, azért, hogy a vágyott jövőt elérjem?

Borítókép forrása: https://freerangestock


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.