Vajon hol, mikor és miért lesz az életünkbe az a plusz lépés, amellyel végül mégsem a szenvedésektől mentes lemondást választjuk, hanem az ezernyi hullámvölgyet ígérő élet lesz a válaszunk? Van-e az életnek értelme, és honnan ered a halál csábítása?
Számos megpróbáltatásnak tesszük ki magunkat egész életünk folyamán. Gyermeki létünk pillanatnyi szomorúságait az egészen mély fájdalom váltja fel felnőtt korunkra.
Az emberek gyakorta elbújnak a kulturális írott és íratlan szabályaink mögé, melyek megvédik őket többnyire a rájuk leselkedő szenvedések egész sorától. Elvégezzük az egyetemet, mert ezt várta a családunk. Megházasodunk, mert ennek az a rendje. Gyermekeink lesznek, mert olyan korban már illendő.
Van, hogy úgy érezzük, nincs értelme földi létünknek. Az első szerelmünk szívszorító távozása, a válásunk, ami lerombolja az egész eddigi életünket, vagy egy betegség, ami reménytelen jövőt tud csak nyújtani, mind tökéletesen alkalmasak arra, hogy létünk valódiságát és jogosultságát megkérdőjelezzük, néhány órára, néhány percre.
Mindig van, mi visszahúzzon minket sötét gondolatainkból. Hiszen reggel vinni kell a gyereket az iskolába, a munkahelyen fontos projektben vagyunk, meg amúgy is, hogy nézne az ki, hogy csak úgy fogjuk és eldobjuk az életünket?
Ez nem vall felnőtt gondolkodásra. Egyébként is baromira félünk az ismeretlentől.
Ahogy öregszünk, egyre tartalmasabbak a szenvedéseink, mindemellett pedig egyre inkább törekszünk tudatosan megérteni fájdalmaink legfőbb okát.
Ha az Élet nem ad semmit, akkor a halál gondolata csábító megoldás a szenvedéseinkre.
Azt mondjuk magunknak, inkább meghalunk, mert az élet a másik nélkül mit sem ér. A világ tudtára adjuk, hogy égető magányunk felemészti a lelkünket. Felzúg bennünk a kérdés, mi végre létezünk, ha gondjainkat senkivel meg nem oszthatjuk? Minket senki nem ért meg. Mi nem érdeklünk senkit. Bármit is teszünk, lényegtelen mivoltja eltörpül a világ hatalmasságában. Boldogtalanságunk csak fájdalmat és ürességet okoz.
Egy aprócska láng a szívünkben mégis ott pislákol.
Annyi mindent elértünk az életben. Olyan sokáig eljutottunk onnan, ahonnan jöttünk. Olyan jó volt szeretve lenni és szeretni. Miért is nem vágyom az Életre?
Elindul bennünk a felfedezés lelkünk titkai és miértjei nyomában. Egyre többet értünk meg az Univerzum törvényeiből, a válaszreakcióink eredetéről, az ismétlődő életciklusainkról.
És ahogy egyre mélyebben és mélyebben akarjuk megérteni mit miért teszünk, óhatatlan is próbáljuk megérteni az Élet értelmét? Mi az Élet értelme?
Ki tudja…
Utunk keresésének viszontagságaira sokan nincsenek felkészülve. Mielőtt a válasz megjelenik az elménkben, a lelkünkben, a pokol bugyrait is meg kell, hogy járjuk.
Az első égető lángcsóvánál van, ki megáll az útkeresésben: túlságosan fájdalmas amit lát, amit érez, ami maga, a valóság.
Néhányan azonban tovább mennek az ismeretlenben. Hullámvölgyeket élnek át, és mint egy háborgó tenger, úgy dobálja őket a magasba és mélybe egyaránt.
Az útkereső magánya pedig csak nő.
A gondolatai már olyannyira az övéi, hogy környezete csak azt látja, amire kondicionálták. “Már megint depis.” “Mit foglalkozik ennyit az élettel meg halállal?” “Ennek soha nem jó semmi, nem tud örülni semminek.”
A kutató elme mégis keresi tovább a kérdéseire a válaszokat. Nem tudja merre menjen. Nem tudja mi hiányzik. Csak érzi annak hiányát.
Egy napon elfárad és a végső távozás újra csábító lesz. Ha ennyi időn át nem talál értelmet, okot, kapaszkodót, ami az Élethez köti, akkor valóban csak egyetlenegy megoldás létezik.
Ízlelgeti a tervét, próbálja barátjává tenni a gondolatot, valahol mélyen mégis azt érzi, oh, micsoda butaság az egész. S ha felteszi magának a kérdést, miért nem akar élni, ráébred a valóságára: mindent a külső környezettől vár.
Legyen egy társ, hogy megszűnjön a magány. Jöjjenek a barátok, hogy vidám perceket hozzanak. A másoktól kapott törődés éltesse szüntelen, hogy érezze a szeretetet. Ismerjék el. Dicsérjék meg. Emlékezzenek rá. Dicsőítsék tetteit.
És míg az élet értelmét keresi, maga az Élet megy el mellette.
A pillanatok, amikor másoknak örömet okozott. A tettek, amelyekkel támaszt nyújtott. Az érzések, amelyekkel vigaszt adott.
Fontos az életünk értelmét kutatni, hogy megtaláljuk, miképpen tudunk adni és maradandót alkotni, de fontosabb-e annál, mint hogy élvezni tudjuk létezésünk minden percét annak összes örömével és fájdalmával együtt?
Borítókép forrása: https://www.pexels.com
