Szokták mondani, hogy fejjel megy a falnak, ráront, mint egy kos, stb. Nincs olyan, hogy ez ne fordult volna elő bármelyikünkkel. Ezernyi oka lehet, hogy miért veszünk fel jó néhány esetben szemellenzőt, és igyekszünk minnél “tudatosabban” nem látni az igazságot, a valóságot. Én a minap azt vettem észre magamon, hogy ilyenkor egyszerűen annyira elakarok érni valamit, olyan nagyon vágyom a saját igazamra, hogy tudat lezár, fafejűség kinyit. Done. Na, ezt hívom én akarat-vakságnak.
Ha megakarom tudni, hogy éppen mikor szenvedek akarat-vakságban, akkor kénytelen leszek tudatossággal élni. De mit is jelent ez a tudatosság számomra?
Gyakran elfelejtjük, hogy rendelkezünk egy csodálatos “izével”, amit felhasználunk minden nap, törődünk is vele, mert barbárok azért nem vagyunk, de leginkább mindezt azért tesszük, hogy az ideálunkat megvalósítsa. Való igaz. Értünk van. Én azt mondanám, vele együtt létezünk. Szimbiózisban élünk, mi ketten. Ő is ápol engem, én is ápolom őt. Ő is megvéd engem, én is megvédem őt.
Ez nem más, mint a testünk.
De hogy jön a testünk a tudatossághoz?
Számomra a tudatosság és a test ott kapcsolódik egymáshoz, hogy elkezdem figyelni, mi zajlik a testemben. Nem csak akkor figyelek fel rá, ha valami fáj neki (és persze ezzel nekem is), vagy ha valami “elromlik” benne. Hanem elkezdem őt figyelni, érezni, megérteni a mindennapokban is.
Mit érzek, amikor a főnököm mond nekem valamit? Melyik testrészem kezd el bizseregni, ha egy eladó flegmán válaszol nekem? Milyen reakciókat él át, amikor találkozom valakivel, aki nagyon vonzó számomra? Hogyan hat rám, hogy nagyon szeretnék egy vitában jól érvelni, de a másik fél figyelembe sem vesz engem?
Ezek az érzések mind energetikailag mozgatnak meg minket és mivel minden, még mi magunk is energiából állunk, így vitathatlan, hogy vétek lenne nem törődni a test energetikai jelzéseivel.
Hol érzem a hasznosságát?
Tételezzük fel, hogy valakivel nagyon szeretnék megismerkedni. Szeretném, ha egy közelebbi kapcsolat alakulna ki közöttünk. Mivel már igen sok évet eltapostam, így az ovis módszereket ejtve, megpróbálok nagyon felnőtt lenni. Hirtelen olyan témákról kezdek el beszélgetni, ami valószínűleg őt is érdekelheti. Esetleg kiderül, hogy vannak bennünk közös dolgok is. Felbuzdulva minden kapcsolódási ponton, elkezdem csak ezekre tenni a fókuszt. Aztán egy pillanat műve csupán, hogy az akarat-vakság eluralkodjon rajtam. Az agyam A és B verziókat kezd el gyártani. Az elmém kétségek közé szorul. A testem pedig zavarodott, rossz energiákat bocsát ki magából. Szorongást és már nem izgalmat érzek, hogy vajon amit mondok neki, az őt mennyire érdekelheti? Félelmet kezdek el érezni, hogy mi van, ha nem válaszol? A torkom összeszorul és képtelen vagyok normálisan kommunikálni. A kezeim remegni kezdenek és képtelenek leírni egy rövid mondatot. Ezerszer meggondolom, mit fogok tenni vagy mondani.
Mit érez a test, a tudat?
Szorongást, félelmet, izgatottságot, bezártságot, kedvetlenséget, gyötrelmet, örömöt, felváltva. Az energiák bennünk egy kusza táncot kezdenek el járni.
Minden érzés-tudat jel számunkra. Öröm és boldogság lesz tetteink eredménye, vagy bezártság és félelem? Mi lehet a megoldás?
Ha egy nyomorúságos érzés mellett akarok megtenni valamit, az számomra azt jelenti, “ne tedd”! Helyette azonban feltehetem a kérdést magamnak: mit tehetek akkor? Mit tehetek, ami mindenki számára hasznos és hozzájárulás? ©accessbars
Az előző példámra visszatekintve, ha félelmekkel és belső feszültséggel, szorongással akarom valakivel kialakítani a vágyott bensőséges viszonyt, vajon ő az én energiáimból mit fog megtapasztalni? Szerintem menekülni fog.
(és a legrosszabb, ami történhet az emberrel, ha nem figyel tudatosan a testi és szellemi jelzéskre, hogy még erőszakosabban igyekszik megfelelni a másiknak, ezzel még több negatív energiát teremt és az illető még messzebbre fut…)
Győzött az akarat-vakság.
Mi történik, ha fontos megbeszélések előtt (munkahelyi, családi, stb.) izzadni kezd a tenyerünk? Olyan kérdések keringenek a fejünkben, hogy mi lesz ha így vagy úgy reagál? Mi van, ha hülyének fog nézni? Kiszárad a szánk, a torkunk. Bizonytalanná válnak a lépéseink. Halkulni kezd a hangunk. Béna kérdéseket teszünk fel. Érvelés helyett pedig idegesen támadni, sértegetni kezdünk és a másikat okoljuk ha éppen egy problémás helyzetet akarunk megoldani.
Ugye, ezek az érzések is ismerősek?
Nekem az a fura hóbortom van néhány hete, hogy nagyon tudatosan megfigyelem a saját testi érzéseimet. Ha érzem, hogy szorul a képzeletbeli hurok a torkomon, vagy elkezd hevesebben verni a szívem mondjuk egy fontos érvelés során, akkor tudom: rossz irányba haladok, energetikailag nem fogok pozitív helyzetet teremteni a folytatással. Megállok gondolatban, és mire ez tudatosul bennem, már észre sem veszem, hogy támadás helyett megoldáson vagy kérdésen gondolkozom, hogy amíg a mély levegőt vettem, addig az agyam kapott néhány tizednyi másodpercet a tisztánlátáshoz. Az akarat-vakság kezd enyhülni.
Igen, tudom, nehéz a tudatosság. Mert felismerésekkel jár. Tényleg erőszakosan akarok közeledni valakihez. Tényleg figyelmen kívül hagyom mások véleményét, csak hogy az enyém érvényesüljön. Tényleg kicsinek és gyengének érzem magam.
De ez nem baj. Félelmetes lehet és nehezen is kezeljük, hiszen ha más mond rólunk negatív véleményt, értékelést, még mindig ott a lehetőség, hogy megvádoljuk őt azzal, hogy hülye, irigy, hatalmaskodó, vagy bármi más, ezzel magamat szépen ki is vontam az egyenletből, nem tehetek róla, hogy a másik ilyen.
Ám ha magunknak kell magunkkal szemben megfogalmazni, hogy na, ezt most jól elszúrtad, kellett neked erőszakoskodni, talán csak nem hülye, irigy, hatalmaskodó vagyok…? Megjelenik bennünk egy védelmi reakció és jön az a fura kognitív disszonancia érzése, mert magamat már csak nem vádolom meg.
Vagy veszem a bátorságot és szembenézek magammal.
📷https://improvingperformance.co.uk/
