Napok óta a hőn áhított szabadságomat élvezem. Nagyon vágytam már a szabad létre, a szabad percekre, a pihenésre. Így, az ünnepek egyre szorosabb közeledtével élvezem a szabadság ízét… de, várjunk csak!
Lázasan igyekszik az ember az utolsó munkanapokon mindent lezárni, átadni, vagy csak szimplán elfelejteni és hagyni az örökérvényű megoldásban elmerengni: ezt majd jövőre.
Én szerintem olyan lelkesen és izgatottan senki nem dolgozik egész évben, a szorgos hétköznapokban, mint amikor már tudjuk: már csak 3 nap van a szabiig… már csak 2 nap van a szabiig…
“És mit fogsz csinálni a szabi alatt?”
Isteni kérdés, már csak azért is, mert végre álmodozhatunk és ezeket szavakká is formálhatjuk.
Mit, mit? Hát pihenni! Sokat olvasok. Nagyokat sétálok. Rengeteg időt lehetek végre a családdal.
és akkor a szépen eltervezett lazítás elillan
Mert már az első szabadnapodra beterveztél egy nagybevásárlást. Ez még jól is esett, hiszen olyan régen nem voltál már sehol. Aztán eszedbe jut, hogy az ablakot le kéne pucolni, a mélyhűtőt kipakolni, elmenni a piacra húsért az ünnepi ebédhez, meg a boltba, mert ünnepek után is enned kell, amúgy nem ártana végre kimosni a függönyöket, rendbe rakni a gyerek szobáját, mivel ő sosem fogja, nagytakarítást rendezni, vasalni, mert a ruhák csak tornyosulnak, és így tovább, és így tovább…
De mi is az igazi szabadság?
Ha elvonatkoztatok attól, hogy fizikálisan legalább 2 hét szükséges, amíg a tested tényleg ki tudja magát pihenni, vajon mennyi idő szükséges az elmének, a pszichének?
Ha úgy igazán belegondolunk, szabadságunk jelentős része arról szól: hagyjon engem mindenki békén. De miért vágyunk erre?
Szerintem azért, mert a hétköznapok nyomása mellett ott sötétedik felettünk illúziónk azon reményszeglete, hogy bárcsak azt tehetnénk, amit akarnák. De nem tehetjük, mert a család, mert a házastársam, mert a főnök, mert a társadalom folyton folyvást odatolja elénk a képzeletbeli szerződésünket, hogy a születéssel együtt ezt és ezt vállaltad.
És te nem akarsz szerződésszegő lenni.
Beszorítjuk magunkat mások elvárásai közé, magunkra zárjuk az ajtót az elménkben a saját korlátainkkal, és egy napon azt vesszük észre, hogy nem is élünk. Hogy elhagyja a szánkat egy sóhaj: bárcsak azt tehetném, amire vágyom…
Számomra ez a szabadság korlátozása.
Önként és dalolva “szerződéseket” kötünk, mert nem merjük vállalni azokat a buktatókat, amiket magunknak köszönhetünk.
Mennyivel másabb lenne a valódi szabadságunk, ha megtaníthatnánk a gyermekeinknek azt, hogy anya és apa néha elvonul egy-egy órára, mert apa imád barkácsolni, anya pedig imádja a do it yourself munkákat. Ha megtaníthatnánk neki azt, hogy felfedezze a saját élményeit és támogatjuk abban, legyen az bármilyen őrültségnek is hangzik.
Ha fittyet hányhatnánk a megvető pillantásokra és szúrós beszólásokra, amikor a jól jövedelmező, szuperbiztos, ám de annál unalmasabb munkádat feladod azért, hogy régi vasakból udvari szobrokat kreálhass.
Milyen lenne vajon a szabadság íze, ha nem érdekelne, hogy a szüleid még 40 éves korodban is nyomasztanának, hogy nincs rendes állásod, mert mondjuk kiskutyákra vigyázni egy kölyökoviban nem egzisztencia.
És még sorolhatnám, hiszen ahányan vagyunk, annyi álmunk és vágyunk van. Mélyen, a fiókban eldugva.
Szóval én azt mondom, vállald hogy néha bolondnak néznek, mert követed az álmaidat. Mosolyogj, amikor azt mondják, tuti nem vagy normális, ha ebbe vagy abba belevágsz, pedig te érzed, hogy ott tudnál kiteljesedni. Amikor azt választod, hogy a szenvedélyed a munkád, és ezért valójában nincs is “munkád”. Mond el mindenkinek, hogy az életed nagy részébe bele kell férnie Neked is!
Szóval, mit is fogsz csinálni most a szabadságod alatt?
📷©gabriella.romhanyi, 2020. Agostyáni Arborétum
