Folyton azt hallani mindenhol, hogy a stresszes és szürke hétköznapok elől egy kiadós szabadság felé lehet menekülni. Mi bőszen megtervezzük a nyári két hetes szuperintenzív nyaralást, családdal, barátokkal, rokonokkal, utazással, rohanással, egy kis tengerparti leégéssel, az egyik gyerek ide-a másik gyerek oda akar menni döntéshelyzetekkel. A szabadság utolsó napja előtt szomorkásan hazautazunk, és még három adagnyi mosással elbúcsúztatjuk az évi rendes “feltöltődés” idejét. Az első hétfői reggelen azon tűnődünk magunkba roskadva: hová tűnik el az energia?
És tényleg? Hová tűnik el az energia? A dolgos hétköznapokban… A napsütötte szabadság alatt…
Miért is pazaroljuk el az életünket, és akarunk olyan életet élni, amit valóban nem?
Ha számot akarunk vetni az életünkben, hányszor sóhajtunk fel tűnődve, hogy semmire nincsen időnk, vagy hogy elrohantak felettünk a napok, hetek, akkor bizonyosan összeszámlálhatatlan lenne az esetek és sóhajok száma.
Olyan ez, mint egy tudatos fogyókúra, ahol pontosan szükséges felírni, mikor mit és miért ettünk, milyen érzések kísérték a falatokat.
Ha összeírnánk, mi mindent teszünk, szinte feleslegesen, magunk is meglepődnénk, mi mindenre pazaroljuk erőinket.
Elsőként is furcsa módon ragaszkodunk a régi szemléletmódunkhoz, a minket irányító megszokásainkhoz. Ki mondta, hogy minden reggel kávét kell innom, mert az jó a testnek (amúgy nem jó)? Milyen törvényszerűség írja elő, hogy autóval araszoljak a reggeli dugóban, és ne a jó öreg tömegközlekedést vegyem igénybe? Milyen nyomás hatására dolgozom éppen azt, amit éppen, ellenben azzal, amit valójában szeretnék?
Másrészről, imádunk a gyengeségeinkre összpontosítani. Azokra az eseményekre, amelyek kellemetlenek, cinkesek voltak. Azokra a visszaigazolásokra, melyek a “már megint nem sikerült” eszmét erősítik bennünk. A felerősített kudarcaink pedig egyre lejjebb nyomják az energia szintünket. Mi sem könnyebb, mint lefelé nézni, elindulni a lejtőn.
Mert az energia, az erőfeszítés túl nagy áldozat lenne számunkra. Elveszítenénk a megszokásainkat, az évekig minket uraló szemléletünket, a másoknak való megfelelésünket. Könnyedén befogadóak vagyunk mindenre, ami elvonja figyelmünket a valódi igazságunk tükörképéről.
Pedig mindannyian a hegycsúcs meghódítására vágyunk. És ez a vágy bennünk él, ott lobog a lelkünkben, mégis, a tudatosság hiányzik a beteljesített célok irányába. A céltudatosság hiánya, a következetlenségünk végül beletorkollik egy rosszul megszervezett nyaralásba a családdal, vagy vakvágányra fut egy munkában, amelyben nem találunk élvezetet.
De akkor honnan szerzünk mégis energiát?
Ha már nyár, és már említettem, akkor elsőként egy jól megszervezett szabadsággal. Hagyni kell időt a felfedezésre, engedni perceket a jó vacsorákhoz, élvezni a pillanatot a tengerparton néma csendben burkolózva. A pihenés, a nyaralás, rólunk szól. Hogy azt tegyük, ami feltölt. A gyerekeket lepasszolni néhány órára, hogy élvezhessük a magányt. Elmenni egy jó étterembe a barátainkkal, miközben a helyi borokat kóstolgatjuk. Tudatosan megtervezni, mire szeretnénk az időnket tölteni.
Másrészt, élni kell a saját életünket. Nem azt, amit elvárnak tőlünk. Olyan területet kell választani, amelyben kiteljesedhetünk. Tudni kell, miben vagyunk jók. Ne olyan feladatot végezzünk el, amihez nincsen meg a megfelelő adottságunk. Kutassuk fel, mihez értünk a legjobban. Ha nem megy egyedül, csak szedjük össze mit mondanak a barátaink, a kollégáink, a rokonaink. Rengeteg energia szabadul fel, ha végre nem kényszeresen cselekszünk, hanem ösztönösen.
Tedd fel magadnak a kérdést: mi az, ami közben nem gondolok egy gondomra sem, és önfeledten cselekszem, boldogan alkotok?
Lehetnek őrült terveink, és biztosan sokan kinevetnek majd. De az utóbbira őrült tervek nélkül is sok az esélyünk. Akkor hát miért ne tennénk azt, amit szeretnénk?
Igen, ez a megszokott élet, a szokások feladásának terepe. Az, ahol minden nap tennünk kell erőfeszítéseket, és viselnünk a néha felbukkanó letargiát. Az önmagunkhoz vezető út már csak ilyen rögös…
Szóval, szabadítsd fel az energiáidat!
