A minap akarva és akaratlanul is bizony vérig sértettük férfi kollégáinkat.
És a helyzet az, hogy nem is bánjuk.
Csatánk tárgya a számítógépes játékok megvonására vonatkozott. Zavartak minket a megbeszélésben. Így egyszerűen. Harci eszközük a tiszteletlenség és csendes agresszió volt. A mi fegyvertárgyunk pedig a szemtelenség és düh.
Tudni kell, hogy munkahelyem az új vállalati kultúra lelkes hívője és gyakorlója. Ez nem csak abban merül ki, hogy megadják számunkra a szabad döntés jogát a feladataink vonatkozásában, és olyan munkakörnyezetet biztosítanak, amitől az átlag munkavállaló álla leesik az ámulattól, mint a frissen festett kórház láttán.
Megkapjuk az ingyen kávét, amit senki nem hord haza flakkon számra. Legalább 4 étterem áll rendelkezésünkre, és mindenki legnagyobb örömére szinte kötelezik az otthoni munkavégzést. Éljen a munka közbeni mosás-teregetés!
Ezen kívül biztosítják számunkra a munkaidő alatti énidő élvezetét is: masszázs, life coaching, játékok.
És akkor el is érkeztünk a probléma gyökeréhez.
A közösségi térben kihelyezett számítógépes játékgép vonzereje értelemszerűen fellelkesíti az erősebb nem képviselőit. De míg a többség vállalható játékidőt szán a napi 8 órájából erre a lazító tevékenységre, addig van, aki óránként leül Jedi lovag küldetésre 20-30 percre.
És ez addig nem okoz gondot, amíg másnak nem okoz gondot.
Itt meg is kell álljak néhány gondolat erejéig. Mi késztett felnőtt férfiakat, családapákat arra, hogy képesek munkahelyi konfliktusba kerülni olyan dolog miatt, ami alapvetően munkán kívüli szabadidős tevékenység lenne?
A játékon túl sokkal messzebbre kell tekintenünk.
Ha az a bizonyos egysejtű nem akart volna több lenni, mint folyton osztódó plazma, akkor soha nem ismertük volna meg az esőserdők szépségét a vízből kibátorodva. Ha ősember apánk és anyánk nem lett volna agilis új vadászterületek keresésében és eszközök kialakításában, sosem gyártunk néhány ezer év múlva autómobilokat, és így tovább.
Alapvetően úgy alakultunk ki, hogy folytonos mozgásban és fejlődésben legyünk. Ezúton is köszönjük az őseinknek és a kapott géneinknek!
A dolgok állandó feltérképezése, és a mindig jobb és újabb iránti igényünk velünk született.
Ezzel válik egy 5 éves gyermek felnőtt korára világhírű zongoristává, egy tudós így kap Nobel-díjat, és a hétköznapi ember ezért tud magának egyre jobb és tartalmasabb munkát szerezni.
A génjeink úgy működnek, hogy a kihívások, amelyekkel szembenéznek mindig legyenek komplexebbek, mint a kiinduló állapot. És nem ilyenek vagyunk?
Ha eddig csak festeni tudtunk, legközelebb megpróbálunk glettelni is. Ha egy sima piskótát már sütöttünk, néhány hétvége múlva már egy több lapos torta lesz a vasárnapi desszert. Ha képesek vagyunk egyfajta statisztikát készíteni, a következőt még több adattal állítjuk elő. Ha eddig egy embernek tudtunk támogatást adni, bátran megpróbáljuk többeknek is odaadni figyelmünket, és mondjuk előadásokat tartani.
A komplexitás maga a fejlődés. A folyamat megmutatja, hogyan válunk egyre jobbá, ügyesebbé, életrevalóbbá.
Azonban ha tevékenységeink által nem fejlődünk, úgy nem tudunk többet elérni. Mentális és szellemi egysejtűként vegetálunk tovább. Az eszközparkunk az életre igen csak szegényes marad.
Megfigyeléseim alapján azt látom, rengeteg ember bújik meg olyan cselekvések árnyékában, melyek a komplexitás hamis látszatát keltik. Ez a fejlődés illúziója.
És ismét visszakanyarodok az önértékelés és önbecsülés alapköveihez
A génjeink vágynak a komplexitás után, de a jelen kor embere bátortalan vállalni a felelősséget tetteiért, döntéseiért. Nem ismeri magát, s ebből adódóan nem is hisz magában.
Oh, mi lett volna barlanglakó őseinkkel, ha felelős döntés vagy bátorság nélkül nem mertek volna a mamut ellen megindulni? Rövid időn belül éhen haltak volna. Mi meg ma nem tudnánk nyavalyogni a túlóra miatt.
Önmagunk megismerése nélkül nem alakul ki bennünk az önmagunkba vetett hit. Enélkül nem tudjuk elfogadni és felismerni saját hibáinkat sem. Ezáltal pedig kerüljük az olyan helyzeteket, ahol mégis csak szembesülnünk kell velük, vagy amelyekben tükröt mutatnak mások.
Ha folyton a tévét bámulom, nem kell gondolkoznom, és a képzelőerőmet használnom. Ha minden estémet haverokkal/barátnőkkel töltöm, nem kell megküzdenem az otthoni problémákkal. Ha számítógépes játékokra fordítom a munkaidőmet és/vagy a szabadidőmet, az élet nehézségeit egyszerűen kikerülhetem.
Aki azt állítja, hogy minél kevesebb munkával és minél kisebb energiaráfordítással akar egyre nagyobb haszonra szert tenni, az megfosztja magát a komplexitás lehetőségétől – és amúgy a felelősségvállalás alól is kibújik. Aki pedig nem él a komplexebb tudás vagy tevékenység megszerzésére irányuló magatartással, az nem fog soha fejlődni.
A komfortzóna kényelmes, csak éppen falakat emel magunk köré.
S aki nem akar fejlődni, az az emberiség pusztulását okozza… de ez már messzemenő következtetés.
Szóval, vagyunk olyan merészek, hogy feltegyük magunknak a Kérdést?
Vajon miben és mennyire tudok még fejlődni?
Borítókép forrása: https://bestfreephotos.eu
