Ha ma egy munkahelyen valaki azt mondja: „stresszes vagyok”, általában együttérző bólintást kap elismerő pillantások kíséretében. Esetleg egy nagyon mélyről érkező „hát megértelek” sóhajt. Rosszabb esetben egy „én is” választ, amiben benne van az egész heti túlélőtábor a megbeszélésekkel, a határidők szorításával és az otthoni káosz eluralkodásával együtt.
De mi történik akkor, ha valaki mosolyogva, pimasz módon, légies könnyedséggel kiterítve lapjait közli, hogy bizony ő szuper jól érzi magát a munkában?
Azért ez már több mint gyanús, nem?
Mintha a stressz mára a szakmai komolyság egyik belépőkártyája lenne. Ha nincs nyomás, nincs túlóra, nincs állandó készenlét, nincs este tízkor még egy „csak gyorsan ránézek” e-mail, akkor vajon tényleg elég fontos, amit csinálunk? Biztos, hogy mi vagyunk a megfelelő munkaerő?
Ugye ismerős?
“A stressz új normalitás lett – de kell, hogy az legyen?” bővebben