Egyszerűen lehetetlen kiszakadni a tömegközlekedés adta világból és annak minden kis boldogságot nyújtó megjelenési formájától. Nem csak a hidegben ad melegedési lehetőséget, de társas interakciók egész hada zúdul rám nap mint nap. Olyan nagyon, hogy szinte már eggyé válok utastársaimmal: közösen bámulunk reggelente a semmibe. Együtt borzoljuk fel a kedélyeinket. Ketten olvasva egyet válunk egymás privát életének részeivé.
Történt egy álmos reggelen, hogy állok bepréselődve a bejárat melletti plexilemez és egy üléssor között. Biztonságos kis hely, szeretem. Senki nem tud befészkelődni mellém, nem kell kapaszkodnom, úgysem dőlök el.
Olyan igazi kis antiszoc hely.
Azt gondolom, már teljes mértékben ismerem utazási szokásaimat. Hittem addig a percig, amíg ezen az átlagos álmos reggelen azon nem kaptam magam, hogy szemrebbenés nélkül olvasgatom az előttem ülő férfi üzeneteit.
Bevallom, kezdetben még győzködtem magamat, hogy nem, ezt nem szabad, és biztosan én sem örülnék, ha az én telefonomat bámulná bárki mellettem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a középkorú férfi üzenetváltásai egyre izgalmasabbá váltak.
Mit izgalmasabbá?! Egyre inkább forróbbá!
Olyan romantikus volt, ahogy egy tényleg átlagos pasi szerelmes üzeneteket küldözgetett hajnali 7.09 órakor, amelyekben nem csak azt ecsetelgette Rékának, hőn kedvesének, hogy már alig várja a nap végét, és bárcsak máshol lenne (és még más egyéb forró mondatok is elcsattantak az üzenetküldő appban).
Aztán hirtelen – tisztára, mint valami amerikai filmben – az események új utat törtek maguknak, mert a chat applikációban feltűnt egy másik résztvevő. Eddig ketten. Most már hárman. Itt nem voltak szerelmes üzenetek. Itt kérem az átlagos hétköznapok “gondjai” kerültek digitális lenyomatra, például, hogy mit kell bevásárolni estére, és hétvégén hogyan oldják meg a valaminek a költöztetését.
Na, ha eddig szégyelltem is magam, amiért más életébe beleolvasok, itt elillant minden fenntartás belőlem.
És amikor azt hinné az ember, hogy a helyzetet nem lehet fokozni, megjelent Ildi üzenete egy másik applikációban, aki epedve várta már a munkahelyen középkorú, átlagos sármőrünket.
Lehet, még a szám is tátva maradt, de nem sokáig tudtam élvezni a csínytevésemet, mert ráébredtem, hogy nem vagyok egyedül a reggeli valóság show bámulásában. Fiatal lány előttem, ugyanolyan szégyentelenül bámulta a levelezéseket. Ketten élveztük immár az ingyen szappanoperát.
Aztán, ahogy ez lenni szokott, mikor az ember unicornisos kisautót szeretne vásárolni, valahogy onnantól fogva unicornisos autók lepik el az utakat; a következő napokban folyamatosan a másik telefonját bámuló embereket véltem magam mellett felfedezni.
Jut eszembe. Ettől a pillanattól kezdve óvatosan vettem elő a telefonomat villamoson, buszon, metrón egyaránt.
Aztán elmerengtem az okokon. Persze, a kíváncsiság bennünk van, bizonyára ősi ösztön. Csak éppen most már nem tudunk új őserdőket, hegyeket és barlangokat felfedezni magunknak, és hol vannak már az idők, amikor kiültek az öregek a ház elé a padra és élő térkamerás tevékenységet végeztek Marika meg Jolika életével kapcsolatban.
A ma emberének azonnali kielégülés kell. Minden irányból. Szeretnék valamit megvenni? Online megrendelem. 4 kattintás. Érdekel egy téma? A keresőmotorok néhány másodperc alatt ezernyi választ tárnak elém. Beszélni akarok valakivel? Fogom a telefont és megírom, amit akarok.
Olyannyira függővé váltunk az azonnali információk és interakciók megszerzésében, hogy egyszerűen elfelejtettük a türelem és várakozás csodálatos érzését. Amikor egészen délutánig kellett várni, hogy az utcai telefonfülkében eltölthessünk nagyjából 5 percet, amíg szerelmünkkel válthattunk néhány mondatot. Amikor egész egy hetet kellett várni a vasárnapi piac megnyitásáig, ahol izgalmas vásárfiát lehetett vásárolni a szomszédos országokból.
Nézegetjük a telefonjainkat 2 percenként. Semmi érdekes nem történik, mégis várjuk azt a dopaminlökést, ami izgatottsággal tölt el bennünket. Várakozunk mások válaszaira, és kezdeti pánik lesz úrrá rajtunk, ha legalább 2 órán keresztül nem kapunk még egy smiley-t sem. Értekezleten, előadáson, privát beszélgetéseken a partnerek 95 százaléka inkább a telefonjával beszélget, és minden harmadik szavunk jut el a tudatáig.
És ami kimarad a mi életünkből, a gyors és instant feedback, azt pótolnunk kell máshonnan, mint valami mentál-drogot.
Így hát elkezdjük más életét kutatni, olvasni. Ketten olvasva egyet. Vagy többen olvasva egyet. Lehetőségünk van arctalanul, felelősséget nem vállalva beszólni virtuálisan másoknak, ítélkezni emberi tettek és döntések felett. Miközben a mögöttes okokat nem ismerjük.
És akkor meglepődöm, amikor egyszer csak jön egy ember, aki figyel. Aki vissza tudja mondani, miről beszéltem vele egy héttel ezelőtt. Amikor azt veszem észre, hogy a szemembe néznek és nem egy érintő-képernyőre.
Fontosnak érzem magam.
Borítókép forrása: ludassocial.com
Ez nagyon jó! Imádom olvasni az írásaidat!
Köszönöm Ircsi 🙂