Meeting management

A minap egy igen értékes megbeszélésen voltam.

Értékes volt abból a szempontból, hogy nem húzódott órákon át, mint az a bizonyos rétestészta. Felemelő érzés volt szinte csak arról beszélni, ami valójában a megbeszélés tárgya volt.

Én személy szerint éveken át azt hittem, hogy a névjegykártya és az Outlook címlistában szereplő varázsszó, mint a MANAGER, így, nagy betűkkel, az angol királyi trón elbirtoklására is elegendő, akkora presztízst ad nekem. Amikor a nagy betűs Manager lettem, úgy jártam keltem az iroda folyosóin, mint Claudia Schiffer a kifutókon a 90’-es évek alkonyán. Nem szupermodell voltam, hanem Szuperakárki. Látszólagos önbecsülésem az egekben járt.

Hirtelen számos megbeszélés, jaj bocsánat, meeting lett életem legfontosabb fokmérője. Minél több meeting point volt a napjaimban, az én önbecsülés-barométerem úgy emelkedett egyre feljebb és feljebb. Hiszen ki más járna az Univerzum ily’ fontos eseményeire, ha nem egy arra dicsőített és méltatott nagyságos nagy vezető.

Most, hogy belegondolok, szerintem meeting competition system szerint éltük a napjainkat, mi, az újonnan kinevezett nagyságos managerek, és a nem létező fontossági skálán aszerint mértük megbecsülésünket.

Ez kérem, harc volt!  És vérfagyasztó. Lehetett a tétet emelni: farmert lecserélni szoknyára, kizárólag térd alattira. Pólót kukába dobni, és drágán vásárolt kínai blúzzal virítani. Természetesen nem gond, ha a macis rajzos melltartó megmaradt alatta. Ettől leszünk még mainstreem-ebbek. Szép magyar szó.

Miután mindenki egyforma ruhába járt és számos megbeszélést szervezett magának, hogy majd a konyhában a pór népnek, vagyis az egykoron mellette ülő, de már csak szimplán Az alkalmazottaknak címzett két lenéző pillantás közben bedobja a közösbe a „Fú, azt sem tudom, hol áll a fejem, annyi dolgom van, sietek is, mert 10 perc múlva meeting” (utolsó szót hangsúlyosan) arany mondatot, beindult a céges hatalmi kommunikációs harc. Szigorúan asszertívan, mert ugye ezt nyomatékosan a vezetői képzéseken tanítják.

Manageri pozícióban már skill-jeink vannak, nem képességeink. És a munkánk nem átlátható, hanem transzparens. Szóval, ha kellőképpen érzett az ember affinitást (tessék, még egy szuperszó), akkor úton útfélen megbeszéléseket generált magának.

Az ember észrevétlenül belecsöppen a Meeting-burning folyamatába, amivel csak annyi gond van, hogy a valódi munkának már nem ad szabad helyet. Egy mentorom azonban a következőket tanácsolta: ha egy megbeszélés nem a megbeszélés céljáról szól, egyszerűen köszönd meg a lehetőséget, állj fel, illedelmesen köszönj el és menj a dolgodra.

boring unproductive meeting
Forrás: www.quora.com

Nem. Nem pusztán azért, mert az idő pénz.

Hanem mert az ÉN sokkal értékesebb, mintsem olyan szituációkba kényszeríteni magunkat, ami nem ad pluszt. Bármilyen pluszt. Nem kizárólagosan anyagi vagy egyéb előnyt. Lehet, hogy azt az időt, amit megspórolunk azzal, hogy kellő időben elhagyjuk a termet, arra tudjuk fordítani, hogy kimenjünk az utcára, és 5 percig csak némán bámuljuk az úton haladó autókat. Mert az feltölt. Mármint nem a puffogó autók, hanem az, ha 5 percig az égadta világon semmit nem csinálunk.

Vagy pont annyi idő szabadul fel, hogy készítsünk magunknak egy kávét. Kőkemény játékosoknak pedig ajánlom a soron következő feladat megkezdését.

Miért baj a haszontalan megbeszélések világában élni?

Mert nem hatékony. Ennyire egyszerű.

Mi az, amit teszünk legtöbben egy ilyen értekezleten? Ülünk és nézegetjük a Facebook-t a telefonon, Skype-on írogatunk a szemben ülőnek és kajánul azon röhögcsélünk virtuálisan, hogy a sor végén a csaj egy mondatban 30x mondta, hogy ööö. Persze, ha az ember szereti a semmittevést, nincs ezzel gond, de én személy szerint megőrülök attól, ha nem tudatosan csinálom a semmit.

pie chart dilbert
Forrás: www.gilbert.com

Mit tehetsz tehát?

Amit csak szeretnél. (oh, köszi, ez egy igazán praktikus jó tanács!)

De elmondom, én mit teszek. Minden találkozó előtt átnézem, miről lesz szó azon. Eldöntöm, mennyire fontos számomra, vagy mások számára, hogy nemesi rangom és személyem jelen legyen. Ha nélkülözhetetlen vagyok – ami alapból így van, de ez megint egy külön sztori, a Hibás önértékelés című poszt alatt-, akkor elmegyek. Ha nem, akkor divatosan, offolom. Vagy ignorálom. Ezek a szavak! Falnak megyek tőlük. Tehát, nem veszek részt a megbeszélésen.

Ha már elmentem, de a 19 perc 24 másodpercében egy abszurd tömeggyilkosságba fulladna a megbeszélés, vagy legalábbis az alábbi szokatlan jelenségeket tapasztalom, úri módon távozom. Ilyenek például, amikor egymást sértegetik. Vagy látom, hogy nem a megoldásra fókuszálnak a résztvevők. Avagy teljesen más témáról kezdenek el beszélni. Legritkább esetben elhülyéskedik. Udvariasan megkérdezem, hogy „Gyerekek, akkor átbeszéltünk mindent, ami fontos a xy témával kapcsolatban?” Ha egy igen választ kapok: „Akkor köszönöm a lehetőséget, várom a jegyzetet, a levelet (a bármit, amiben megegyeztünk).”

Ha nem, mert van még kérdés: „Akkor viszont térjünk vissza a… (témára)”

Garantálom, hogy amint betolod a székedet a helyére, mindenki dúvad szemmel fog rád nézni, mert kivetetted magad a csapatból. A törzsből. Kimész, bezárod az ajtót és azt mondják majd, abszolút természetességgel a hátad mögött, hogy mekkora egy bunkó vagy. Meg érzéketlen. Mert nem támogatod a társaidat a közös semmittevős feladatban. Ezt kivédeni nem tudod. Ha nem ezért, majd másért fognak rólad pletykálni.

Tudom, tudom. Fontos a külső környezet megerősítése, hogy csapattag vagy, az elismerés, a vállon veregetés. Mondjuk annak, akinek nincs egészséges önbecsülése.

Neked fontos, mások mit mondanak rólad?

Vagy fontosabb, te milyen embernek tartod magad?

Mit gondolsz, ki nyert azzal, hogy az idejét nem elpazarolta, hanem hasznosan töltötte?

Borítókép forrása: www.pexels.com

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.