Mozdulatlanul

Ki miben hisz. A hitet nem lehet elvitatni, ellopni. Én példának okáért abban hiszek, hogy mindennek megvan a maga oka, helye és ideje. Igaz, néha égeti a lelket, vagy szenvedteti a testet. Hogy ezt most Sorsnak, Égi útmutatásnak, Isten kifürkészhetetlen útjának, vagy az Univerzum erejének hívjuk, mindegy is. A folytonos mozgás jelen van bennünk, körülöttünk. És bizonyára annak is oka van, ha kénytelen vagy mozdulatlanul szemlélni a magad világát. Szó szerint.

Lassan már egy hete, hogy az én fizikai tartóoszlopom rakoncátlankodik. Hogy mennyire van állandó összeköttetésben testi megfáradásom a lelki energiaszintemmel, nem vitás: bármelyik is legyen low battery állapotban, az a másik energia mezejére hatással van. Hetek óta mást se hallani tőlem, csak hogy “jaj,mennyire nincs időm semmire”, “úristen de fáradt vagyok”, “na tessék, megint nem aludtam ki magam”. Nyilván gyorsan megmagyarázza magának az ember, hogy a lehangoló és borús időjárás lehet mindennek az oka, meg az eső, meg az év vége, meg a test és lélek kifáradása, és a többi, és a többi. 

A maga természetességével persze nem veszünk ki szabadnapot, nem töltjük pihenéssel a hétvégéket, mert a dolgokat “csinálni kell” mindentől függetlenül. Jó. Én magasabb szinten űzöm a spiritualitást, és igen, jelez a test, tenni kell valamit, kiveszem az egy nap szabit, amúgy sem bírok hajolgatni. És mit teszek a nagy spiritualitás égboltja alatt? Egész nap jövök megyek, intézem a hétvégén-már-nem-jut-erre-időm tevékenységeket.

És akkor mi történik?

Az, hogy egy reggelen arra ébredek, hogy csak fekszem mozdulatlanul, mert felülni sem bírok. Egyértelmű, hogy elindulok munkába. Igaz, az autóban már feszengek, mert sehogy sem jó ülni. 

A mozgásom mint egy lajháré, szupergyorsasággal ezen a napon semmit nem fogok tudni megoldani, ezt már látom előre. A kuplungozás is kész rodeó a reggeli forgalomban. A digitális határidőnaplóm nincs tekintettel az állapotomra. Azt hiszem, hamarosan komoly elbeszélgetésem lesz vele az empátiáról és az időgazdálkodás-menedzsmentről. 

Aztán olyan dolgok történnek ebben a mozdulatlan állapotban, amit valljunk be, a hyper-gyors mindennapok között talán nem is értékelek, sőt, lehet, észre sem veszek. 

Például, hogy amikor az eddig kényelmesnek tűnő kanapé egy másfélórás megbeszélés közben ádáz ellenségé válik a rugalmatlansága és kényelmetlensége között, miközben pokolian fáj minden levegővétel, mert a derekamba nyilall az összes oxigén, és akkor egyszer csak kapok egy rajzot, ami azt tükrözi, hogy az elmúlt hónapokban engem valaki úgy látott, mint egy mindent beborító, ragyogó napsugár alatt, boldogan mosolygó, szívek és unicornisok között vezető személyt, aki mindenkit egy jó irányba terel. 

Vagy amikor egy 190 éves nyugdíjas tempójában száguldok a legközelebbi gyógyszertárba, mert vagy a csontkovácsot választom, vagy a tapaszt, és én nem vagyok túl bátor, úgyhogy maradok a csodatapasz mellett, miközben megáll mögöttem egy férfi és sorszámot húz az egészségét megcélzó vásárláshoz, én meg rádöbbenve, hogy a bejárat mellett a sorszámos gépnél is elszáguldottam, óvatos mozdulatokkal kikérem a saját számomat, és hirtelen ez a magas férfi egyszer csak átnyújtja felém a saját számát, hogy cseréljük ki… 

Vagy amikor eszembe jut, mekkora okosságokat tudok mondani másoknak, hogy látod, ez meg az ezért és azért történik, és bőszen magyarázom, hogy nem véletlenül estél el, nem bizony, nem az eső tehet róla és a csúszós utak, hanem te magad, hogy lásd, pihenni, lassítani kell, és akkor hiszem, hogy ezek a nagy bölcsességeim rám nem vonatkoznak… hát nem a francot!

Vagy amikor felfedezem, hogy bizony magamnak vonzottam be minden mozdulatnyi fájdalmat, kellett nekem heteken át az üzenni az Univerzum felé, hogy bárcsak pihenhetnék…bárcsak több időm lenne írni… bárcsak több könyvet olvashatnék… bárcsak minden nap nézhetném a sorozataimat… bárcsak és bárcsak. Nesze neked. 

Idő kellett? Tessék, élj vele!
Semmittevés kellett? Itt van, vidd! 

Aztán lehet panaszkodni, hogy én nem ezt kértem, meg nem így, a válasz úgyis az, hogy bocsi, azt nem mondtam, hogy boldogságban, energiadúsan akarom lelassítani az életemet. Szóval legközelebb okosabban kívánj, tudatosan lassíts és ne sírdogálj, ha fáj, mert nem így tettél. 

Kérd és megadatik. Ennyi.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.