Nekem meg mi bajom?

Ugye, hányszor tették már fel azt a kérdést nekünk, hogy “na, neked meg mi bajod van”? Legtöbbször zsebből rávágjuk, hogy semmi. Semmi bajom nincsen. De most mit is mondjunk? Hogy utálom a főnökömet, mert szeretné, ha dolgoznék? Nem bírom elviselni a reggeli villamosozást, mert mindenki a lábamon keresztül képes és hajlandó csak közlekedni? Nekem? Bajom? Ugyan, semmi, csak a világ is ellenem van!

Amúgy, tényleg! Ha nyomaszt a minden és a mindenki, vajon, megtudjuk fogalmazni egyáltalán, hogy mi bajunk van?

Mostanában egyre többet köszön be az életembe az a pillanat, hogy emberek állnak egymás felett, mellett, mögött, és sorolják a problémákat, a “másik mit csinál szarul” tendencia alapján.

Aztán amikor megkérdezem, hogy akkor most igazából mi bajod is van a másikkal, a sokszor még tényekkel alátámasztott igazolás sem tudja eltakarni a valóságot.

Igazán, nem is a másikkal van bajod… hanem meglehet, saját magaddal?

Nagyvállalati környezetben azt hiszem, igen sokszor lehet találkozni a Mutogatós játszmákkal, de azt tapasztalom, hogy a többség nem vállalja azt a részét, amikor arról lenne szó, miért is bosszantja a másik viselkedése, mondandója.

Van egy olyan játékom önmagam számára, hogy felteszem a harag pislákoló lángja mellett az ősi kérdést: tulajdonképpen, most mi a bajom igazából?

Jah, hogy hirtelen kaptam az arcomba egy kis kritikát? Nyilván vérig fogok sértődni.

Oh, esetleg valakinek nem tetszik a munka, amit aznap végeztem? Ugyan már, ki tudná jobban nálam? Hagyjuk is.

Nincs velem valaki ugyanazon a véleményen? Egyenesen ostoba a másik!

Arcátlanul fellengzősen beszél valaki hozzám? Istenem, mit képzel magáról?

Agyontapostak a villamoson, reggel 6 órakor? Nem hiszem el, hogy nem látja, aludni próbálok még!

Sorolhatnám még akár százával is a mindennapi szituációkat, amikor a bennünk élő zen mestert egyszerűen félredobjuk, csak úgy süvít az összekötött buddha ruhája, és lángoló aggyal harcolunk az igazunkért.

A legnehezebb része mindig az, amikor az a bizonyos tükör felénk fordul és nah mit látunk benne?

A kritikus Ént, aki szemrebbenés nélkül tudja a másikra ráhajítani a kifogásait.

Az Egóm csillogását, aki nem képes elviselni, hogy ahányan vagyunk, annyi véleményünk lehet.

A vérig sértett Hiúságomat, aki nem képes eltűrni, hogy más is csillogni akar.

Az álmos Munkásember-énemet, aki kétségbeesetten kapaszkodik a villamoson és meg nem mozdulna, hogy más is elférjen.

Folyton-folyvást csak a felszínes magunkig látunk.

És akkor ezek még csak a “szürke hétköznapok“. Mi van akkor, amikor a sírás rendszeres napi tevékenység számunkra? Amikor állandó a mélydepresszió, de nem tudjuk megmondani, hogy mitől érezzük magunkat olyan nagyon rosszul. Amikor kiderülhetne, hogy nem is a munkával van a bajom, hanem azzal, hogy nem élem jól a hétköznapokat. Nem engedem meg magamnak a szomorúságot és folyton egy idealizált boldogságot hajkurászok.

Amikor annyira a tökéletesre vágyom, hogy a tökéletlenségem elfogadhatatlan. Amikor rájöhetnék, hogy igazából nem azért haragszom a munkatársam hanyag munkájára, mert hanyagul dolgozik, hanem azért, mert én magammal szemben támasztok állandó maximumot.

Hogy valójában attól félek, a másik látható hibája az én megítélésemen fog rontani, és én bizony nem engedhetem meg magamnak, hogy bennem hibát lássanak.

Nem azt mondom, hogy minden harag jogtalan, mert nem. De azt őszintén hiszem, hogy sok bosszús pillanattól tudnám, tudnánk magunkat megszabadítani, ha mögé látnánk, vajon mi bajunk is van igazán?

Nem érzem magam biztonságban? Nem érzem magam megbecsülve? Nem érzem, hogy kiteljesedhetek? Gyerekkorban támasztott hibás követelményeknek akarok megfelelni? A társadalom nyomására igyekszem reagálni?

Ki tudja?

Hm. Csak én.

Szóval, akkor, mi is az én bajom?


Borítókép forrása: www.bestfunquiz.com

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.