Változás… ami változással jár

Vannak azok a pontok az ember életében, amikor a változás szele megérinti… vagy legalábbis érzi, hogy ami eddig volt, az tovább nem mehet. Kinek milyen mélységű a változás, olyan nagyságú energia és elszántság szükséges, jó nagy adag bátorsággal megfűszerezve. S noha valóban nagyon izgalmas és a végén pezsgődurrogtatással járó út vár mindenkire, azért lássuk be, egy változási folyamaton végig menni nem leányálom és rózsaszín köd.

Kezdjük talán azzal, hogy amikor érezzük, valami nem klappol, akkor csak icergünk-ficergünk a bőrünkben. Nagyon sokan, hangsúlyozom, nagyon sokan sajnos még odáig sem jutunk el, hogy egyáltalán megtudjuk fogalmazni, egyáltalán mit szeretnénk. 

Ahhoz remekül értünk, hogy mit nem. Jó, ez is már egy kis lépés, igaz. Csak tapasztalatom szerint a legtöbben itt meg is állunk és egyszerűen egy panasz-generátor válik belőlünk. 

A bátorság első foka szerintem abban áll, amikor felismerjük: na ez ultra gáz, hogy még mindig ezt meg ezt, vagy így meg így. Valamit tennem kell! 

Aztán ezzel a gondolattal szépen vissza is húzódunk a finom, meleg védelmet adó csigaházunkban, mert Isten ments, hogy ezt más is megtudja! 

Még a végén bolondnak néznek!

De azért ez a belső feszkó csak nem akar elmúlni, pedig hány éjszakán át győzködtük magunkat, hogy amit átélünk – mármint a kellemes meleg sz@rt -, az éppen miért jó nekünk. Van egy rahedli és stabil gondolatunk, hogy a dolgok miért jók úgy, ahogy vannak. Ezek azok a remekbeszabott, vagy inkább ránkszabott, bevésődött nézőpontok, amik elkísérnek minket egy életen át, ha nem vagyunk résen, és nem engedjük őket útjukra. 

Ideig óráig működnek a hamis illúziók és önigazolások, de azért néhány héten belül megint feszengünk és kivannak az idegeink, vagy mélabúba esünk. Minél jobban feszít a változás igénye, annál rövidebbek a hullámvölgyek. 

Egy napon aztán, elhatározzuk magunkat!

Ugye, tudja mindenki, ez milyen erőre és bátorságra vall? Döntést hozni, de tényleg, valódit, a mai világban egy kincset érő pillanat, mert ugye, nagyon nem szeretünk a döntéseink árnyékában élni. 

Ezután, tapasztalataim szerint a legtöbben elégedetten hátradőlünk, hiszen meghoztuk A döntést, szóval, most már csak el kell indulni és meg kell valósítani. Ugyan már, ez nekünk semmisség, legyintünk oktondi módon.

Járunk-kelünk a világban, kíváncsian fürkésszük mások tekintetét, mert hát kizárt, hogy ne látnák rajtunk a változás kezdetét, hiszen agyban ezt már jól ki is találtuk. 

És akkor jön a második akadálypálya. A csigaházba már nem bújhatunk, kinőttük a döntésünk súlyával, de azért mégis csak kéne egy jó kis kapaszkodó, vagy legalábbis jó lenne elkerülni a tüzet, nehogy megégessük a kezünket, mert mit szólnának a többiek? “Na, a hülye, kitalálta ezt a marhaságot, aztán nézd, itt ökörködik. Maradt volna a seggén!”

Szóval, az éj leple alatt gondosan megtervezzük, hogyan fogunk és milyen batyuval a változás útján bandukolni. 

[Itt megjegyezném, hogy igen, vannak olyan változások, amelyeket jogi és emberéleti veszélyek miatt alaposan át kell gondolni és gondosan elő kell készíteni]

Tehát mit teszünk? Hónapokig tervezgetünk. Gondosan. Minden részletét…. amúgy, nem.

Hanem fogjuk a kétségeinket és az ítéleteinket, hozzádobjuk a félelmeinket és összeeresztjük a könnyedség, az éberség és a tudatosság erőivel. Bokszolják le egymás között, aztán majd a nyertessel megyünk tovább.

Hogy ki lesz a győztes? Amelyik erősebb. Amelyik komfortosabb. Vagy inkább, amelyiknek a komfortosságát választjuk. Fránya döntési-helyzetek. Meg a fejünkön ugráló komfortzóna feszegető kisördögök. 

Ha ez egy mozifilm lenne, talán felbukkanna egy 18+ karikás felhívás, no nem a pajzánkodás miatt. Csak hát, jó döntést hozni, sőt, inkább azt mondanám, döntést hozni, felelőssen, igazán felnőtt meló.

Végül eljön az a pont, ha már ennyi időt töltöttünk a félelmeink vs éberségünk harcában, ha már ennyi éjszakát átdepiztünk, akkor most már tényleg lépnünk kéne valamit, mert lassan már kezd cikivé válni saját magunk előtt is ez az egész változás mizéria. 

Szépen lassan elindulunk, sunyiban, a változás felé. Előbb magunkban változunk, aztán megmutatunk valamicskét a külvilágnak is. Apró lépések. Pont annyi, hogy ne legyen feltűnő, mert hát ugye van ez a társadalom, meg a barátok, meg a környezet, és továbbra is ott él bennünk a félelmünk: mit fognak ehhez szólni a többiek?

Nagyon büszkék vagyunk magunkra, mert már nem vagyunk a régi énünk, de… valjuk be őszintén… még nem vagyunk az újak sem. Néhány hétnyi vállveregetés után kezdjük azt érezni: ez nekünk már nem elég!

S hogy miért is?

Mert tényleg megérintett minket a változás szele. Tényleg érezzük a felszabadultságot, az örömöt, az elégedettséget, amikor végre azt csináljuk, úgy gondoljuk, ahogy mindig is akartuk, csak hagytuk magunkat mások által befolyásolni. 

Lopott öröm-pillanatok ezek, mert a bátorságunk még messze szalad ahhoz, hogy ezt a boldogás-változást még a világgá kürtöljük. Ha szerencsések vagyunk, van olyan közeli környezet, ahol kíváncsian várják küzdelmünk végét és támogatnak minket, előítéletek és az “ugye, én megmondtam” tanítások nélkül.

Kis idő múlva aztán elérkezik a nagy áttörés: pont nem érdekel minket ki mit gondol rólunk és lépünk.

Meglépjük az első lépést. Meglépjük a második lépést. 

A harcmezőn törünk előre. Az utolsó nagy küzdelmet azonban még csak most fogjuk megvívni. Ha ügyesen kifundáltuk és tényleg elköteleztük magunkat, hogy önmagunkért dolgozunk és változunk, akkor lepereg az ellenséges offenzívából érkező sok furcsa tekintet, értetlen pillanat. Amikor odavágják hozzánk az “annyira fura vagy mostanában“, és a “mi ez az új hülyeség nálad?” nevű Húzz vissza a régi életedbe! megjegyzéseket.

És amikor az ellenséges haderők első gyalogszakaszán átvágtuk magunkat, akkor jön a nehéztűzérség: “ezzel a viselkedéssel semmire nem fogsz menni”, “csóró leszel, ha ezt folytatod, azt hiszed, ebből meg lehet élni?”, “majd nézheted, ahogy mindenkit elveszítesz, akit szeretsz, mert amit te művelsz, felelőtlenség”.

De mi itt már bátor harcosok vagyunk és rendületlenül megyünk előre. Amúgy meg, az már sokkal cikibb lenne, ha innen fordulnánk vissza és jönnének majd a kárrogó Ugye megmondtam-barátok. 

A csata végén aztán ott állunk az üres harcmezőn, küzdelmünk romjai felett, körülöttünk a halott régi énünk és életünk elnyúlt testei felett. Mert lesznek barátok, akik eltűnnek. Lesznek munkatársak, akik elfordulnak. Lesznek családtagok, akik megvetnek (vagy irigykednek). 

Ekkor jövünk csak rá, hogy a változás, változással jár. 

A lelkünk mégis szabadabb, mint volt. Az út, amire ráléptünk, naposabb és könnyedebb. A teher, amit eddig cipeltünk, nem nyomja már a vállainkat. Nem húznak vissza a többiek oda, ahol nekem nem volt jó. A batyudban egészen más értékek vannak, amelyekből táplálkozol. 

Minél több ilyen csatát vívunk meg az életünkben, annál könnyedebb, éberebb, tudatosabb és örömtelibb lesz az életünk.

“Nem félt semmitől. Nem kötődött semmihez. A változás mögött a szüntelen megújulás örökkévalóságában élt. Mindig azt tette, amit tennie kellett. Azt hiszem, ez a szabadulás formulája!”

Szepes Mária



📷https://www.pixelstalk.net/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük