Túlcsordulni, mint egy Excel

Akik ismernek engem, azok tudják, hogy ízig-vérig Vízöntő vagyok. Ha csinálni kell valamit, megcsinálom, ha eldöntök valamit, véghez viszem, ha történnek a dolgok, akkor történnek. Igyekszem az egyszerűségre törekedni, bár, meglehetősen vonalas ember vagyok. A szabályok azért vannak, hogy betartsuk őket. Éppen ezért mi más lenne alkalmasabb arra, minthogy az életem darabkáiból egy egészet lássak, mint az Excel.

Szerencsére a munkám is bőven ad okot különböző táblázatok és riportok használatára, hát mi más lehetne a legnagyobb élvezet egy ilyen vonalas ember számára, mint én! 

Na jó, vannak azért más örömteli dolgok is az életembe, de én és az Excel szerintem örökké barátok maradunk. 

Az évek alatt felhalmoztam különféle riportokat, élveztem minden egyes új munkalap megszületését, a függvényeket, a makrókat… noha hódolatom mellett annyira nem értek hozzá. Aztán egy napon már riportokat készítettem arra, hogy milyen riportokat készítettem, vagy fogok. 

Az Excel őrületem odáig vitte el a gondolataimat, hogy az órületes önismeret és önkifejezés újtán bandukolva arra lettem figyelmes: az életemet ugyanolyan szinten túlbonyolítom, mint egy Excel kimutatást. 

Csak jönnek és jönnek az új adattáblák. 

Ahogy a munkalapok száma növekedett, úgy halmozódtak fel a mindennapjaim is sorra: a feladatok és a tennivalók (nagyrésze ugyanolyan művi úton kitalált, mint a riport, amit azért készítettem, hogy milyen riportokat kell készítenem) sokasodtak, egymásra vetették magukat, már-már versenyt játszottak az idővel, vajon melyikre lesz időm. 

Aztán hirtelen ott találtam magam a feladatok tengerében, és végtelenül elfáradtam. 

Az agyam zakatolt nappalokon és éjszakákon át, és hullámokba tört rám a pihenés utáni vágyam. Sosem elég a gondolatoktól mentes néhány óra a teljes kikapcsoláshoz. 

Ahogy egy táblázatban, magamban is csak jöttek sorra az újabb gondolatok, adatok, ismeretek, de nem érkezett el soha annak a pillanata, hogy csendben leüljek és elmélázzak a következményeken, az ok-okozatokon. Csak mint egy To Do lista, pipáltam ki egyre a magamnak teremtett feladatok tömegét, mintha valaha is beelőzhetném az idő múlását. Valahogy mindig maradt másnapra és még másnapra, meg azutánra is teendőm. 

Hogy a belső csendességet valamely szinten elérjem, agyamat próbáltam könnyű olvasmányokba űzni és a kedvenc közlekedési eszközöm, a csodálatos 1-es villamos tökéletes helynek bizonyult reggelente egy kis elvonulásra. Ajtó kinyit, üres hely levadászva, könyv elő, olvasás. Mert, ugye, én ezt elterveztem, ergo a dolgoknak úgy is kell mennie. Egy Excel soha nem csúszik ki a komfortzónájából, az adatok szépen ott csücsülnek a megfelelő cellákban. Egy doboz. Egy jól körülhatárolható doboz. 

Történt a minap, hogy a már kánikulában sütkérező felkelő nap és az utastársak kíséretében, valahol félúton, egy őrületesen hangosan telefonáló fiatal férfi szállt fel a villamosra. Na, mondom, magamban, ez nagyon jó lesz. Egy újabb adat került beírása az Excel cellába: szerencsétlen még fel sem szállt, de én már biztosan tudtam, hogy idegesíteni fog. 

Mit ad Isten, miközben olvasom legújabb könyvemet, ami arról szól, miképpen sz@rjunk le dolgokat, én éppen felrobbani készültem lélekben, mert hogy jön ahhoz bárki is, hogy az amúgy tömegközlekedési eszközön hangosan telefonálgasson! Csak úgy! Kora reggel! Nem látja, hogy én meghitten szeretnék olvasgatni önmagam társaságában? 

Olyannyira mérges lettem, jobban mondva hergeltem fel magam, hogy végül bezártam a könyvet. A világ szar. Gondoltam. 

Úgyhogy, szépen végig hallgattam, hogy ez a kedves, hangos fiatalember milyen csodálatos kiránduláson vett részt Szerbiában, hogyan terült a szerpentineken a lábuk elé a táj szépsége, milyen végtelen kedvességgel találkozott a helyi éttermekben, ahol a pincérek tökéletesen beszéltek románul, miként csodálta meg hazánk Parlamentjét, hol tett Budapesten egy kellemes sétát a barátaival…

Ennyit az Excelről és a tervezett életről. 

Mert miközben én mesterséges módon térdre akartam kényszeríteni a világot, vagyis inkább a villamos utazóit, hogy csenddel és megértéssel viseltessenek irántam, mert ha én egyszer valamit elterveztem, annak úgy kell lennie, még ha sziklákat is kell zúzni érte, addig ott állt előttem egy férfi, aki pusztán annak is tudott örülni, hogy a szerpentinről végig csodálhatta a szerbiai hegyek szépségét. 

Nesze neked A12-es cella!

Azon a reggelen úgy kezdtem neki a munkának, hogy nem kívántam Excel táblázatokkal bíbelődni, hanem egyszerűen csak élni az életet cellák nélkül.


📷https://i1.wp.com//

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük