Mondjuk, hogy ki a legszebb e vidéken… vagy ki a legjobb? Mert ugye, ugye, én? Ugye én vagyok a Mindent Is Tudó kétlábon járó ősi igazság? Tessék? Hogy nem? Ki az a Hófehérke? Na, ne szemtelenkedj!
Kócos hajjal, kiszáradt torokkal nem azért kelek fel minden nap az agyonfeküdt kispárnámról, hogy ebből a csodás visszapillantóból te azt mond nekem: bocsi, de nem te vagy a legszebb. Nem hogy a legjobb!
Mondták már, hogy vicces vagy? Na, hát nem csodálom, hogy nem.
Mert semmi vicces nincs abban, amikor több évnyi Éntudat után kiderül, hogy korántsem olyan könnyed és határozott az ember, mint ahogy azt addig hitte a maga kis birodalmában.
Meg szerintem az sem vicces, amikor idegbajosan kiakad egy-egy szituáción az Egó, mondván, hogy komolyan nem érti az Éntudat a másik mit nem ért azon, ami számára természetes.
És szerintem az sem vicces, amikor harminc-negyven X év után rádöbben az ember, hogy minden elvárás, minden elképzelés csak azért volt, hogy az anyja-apja szeresse. Elismerje.
Hazugság tán az életünk?
Nem az. Igen, mutattad már, kedves Tükör. Az igazságot. Meg a valóságot.
Csak ugye tudod, én azért szeretlek az ajtó mögé tenni. Mert akkor nem kell minden egyes napon elhaladni előtted és akkor belenézni és azt mondani: tyű, itt egy esendő, hibákkal és bukásokkal felpakolt Élet-utazó.
Igaz, rendszeresen ki kell húzzalak a sötétségből, a fényre, mert ugye, nagytakarítás az van néha. Nem vagyok én igénytelen!
Szépen leporolgatlak, kapsz egy kis fényezést, néha még meg is nézegetlek oldalról, előről, fentről. Hiába próbálom a tekintetemet nem rád szegezni, végül sosem megy.
És akkor ott állok. És látom magam.
Hát igen, látom… tudom, picit kiakadtam legutóbb a céges megbeszélésen. Tessék? Hogy kicsit ingerülten válaszoltam a “Kérsz valamit a boltból? ” kérdésre? Jó, hát ezt is megtudom magyarázni. Mint mindent. Tele van a zsebem magyarázatokkal meg kifogásokkal.
Hogy érted azt, hogy ne legyek idegbajos azért, mert a másik pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit ÉN akarok? Már ne is haragudj!
Ühm, igen. Tudom. Mindenki saját magáért felelős. Jó, igen, tudom, nyilván, miért ne gondolhatná a másik máshogy. Aha, igen! Jó ez a kérdésed, hogy vajon én miért nem gondolom úgy, ahogy ő. Ezt még ízlelgetem.
Oh, köszönöm a bókot. Igen, igen…azért most már nem kell néha utólag szólni, hogy gyámoltalan vagyok és nyuszi. Néha már én magam is látom amikor benne vagyok a helyzetben. Azt mondod, ez már jó? Ez már haladás? Hát, lehet benne valami. Legalább nem más mondja, hogy elbénáztam.
Na, de figyelj! Eszembe jutott egy játék!
Van az, amikor tudod, úgy fizikálisan is érzem, hogy egyre forróbb az agyvizem. Vagy amikor kezdek úgy szorongani. Szóval, az jutott eszembe, mi lenne, ha én olyankor megállnék egy pillanatra és ideszaladnék az ajtó mögé és csak egy picit rád néznék? Na, mit szólsz?
Mert arra gondoltam, úgyis néha elő kell, hogy húzzalak a sötétségből, akkor rendszeresíthetnénk a nagytakarításokat és akkor lehet, hogy gyakrabban, ám de kevésbé fájna, amit látok.
Amúgy meg, igazából most azon gondolkozom, hogy olyan jó kis kapcsolatot kezdtünk így kialakítani, mond csak: nem éreznéd magad jobban itt, a nappaliban?
Na, látod, mennyivel fényesebb itt minden? Jó, ez most nem tudom, hogy szarkasztikus humor volt-e részedről, de nem, nem azért úszok fényárban állandóan, mert direkt oda állok… tovább pimaszkodsz, visszateszlek az ajtó mögé.
Bár, bevallom őszintén, picit hiányoznál. Olyan jó, mikor egy-egy stresszes helyzetben csak eléd állok, egymásra nézünk, és látom benned az igazságomat.
Te, amúgy azt vettem észre, hogy ezek a Visszapillantások már nem is annyira feszítenek. Szinte már élvezem. Emlékszel, legutóbbi is mekkorát röhögtünk azon, amikor képes voltam azzal a másikkal összeveszni egy hülye excel táblán? Egy idióta függvényen. Tiszta röhej.
Figyelj csak! Arra gondoltam, mit szólnál hozzá, ha bemutatnálak a barátaimnak? Nekem annyira tetszik már ez a munka Magunkkal, hogy szerintem ők is kedvet kapnának hozzá.
Képzeld el, ha MINDENKINEK lenne SAJÁT TÜKRE!
📷http://wall.alphacoders.com/
