Azt ismeritek, amikor az Egó meg a Szolgáló Vezető közösen… no, hát én sem! Mert ezek ketten tuti ziher, hogy soha az életben közösen nem fognak semmit csinálni. És nem a Szolgáló Vezető a ludas..
Amikor ifjú kiscsikó koromban bekerültem életem első olyan munkahelyére, ahonnan 2-3 év múlva nem menekülve, őszhajszálakkal színesen tarkított frizurával osontam az utamra tovább, buzgón lobogott bennem annak a bizonyos létrának a kalandokkal teli megmászása.
A mai napig – igaz, kisebb nagyobb megszakításokkal, de ez csak természetes – élvezem minden napját, és bár ebben a rohanó világban merész kijelentés, de akár még a nyugdíjazásomat is eltudom vele képzelni… ha.
Mert ahogy az életünkben, életemben is egyre többet foglalkoztat a Szabad Én létezése, aki köztudottan nincsen jóban a nárcisztikus jegyeket magán viselő Egóval, úgy a munkahelyi környezetben is csak azt látom, hogy, milyen szépen tud előretörni az Én vagyok a főnök és az lesz, amit én akarok!
De mitől megy a szekér?
Ez egy nagyon bonyolult kérdés, mert a nagy gépezetbe mindenkinek bele kell tennie amije van, hiszen anélkül egy szekér sem működik, egy szerkezet sem zakatol.
Mint ahogy egy jól működő kapcsolatban is mindenkinek hozzá kell járulnia, hogy az fejlődjön.
És akkor jön a vállalati divat, hogy mostantól fogva nem a Főnök mondja meg, hogy miként kell élned az iroda falain belül és kívül, hanem közösen, együttműködve, proaktivitással színezve, kooperatívan…
Belelendülünk, hosszú hónapok alatt megnyílunk, megkezdődnek az őszinte beszélgetések, dobáljuk be sorra a jobbnál jobb ötleteket, és elég bátorságot öntünk magunkba, hogy a problémáinkkal bekopogtassunk az irodába.
Mert azt tanították, hogy nekik meg azt tanították, hogy a Szolgáló Vezető lefelé is éppoly alázatos…
És akkor végül az van, hogy
“Megértelek, igen, de…”
“Sajnálom, hogy így érzed, de…”
Asszertív kommunikációba ágyazott “Majd én megmondom, Te mit csinálj!”
Az én Egóm… a Te Egód.
Mostanában elég sokszor találkozom az Egók csatájával. Ha elindulok az úgymond Szolgáló Vezető irodája felé és ő egy könnyed mozdulattal kiebrudál engem a hol édeskés, hol otrombán bunkó kommunikáció szintjén a nyamvadt kis problémámmal, akkor mélységes felháborodás van bennem, hogy ezt hogyan képzeli a Servant Leader-ség égisze alatt?
És morgok hosszú ideig a remélem nem létező bajszom alatt, hogy ennyit a Szolgáló vezetőről, ennek is csak az számít, hogy mindig neki legyen igaza és mindig az legyen, amit ő akar, nehogy már egy repedés is legyen a pozícióján (és mindemellett persze hazafelé hülye minden autós, a kutyát is sarokba küldöm, mert rumlis lett az egész lakás, és egyébként meg nem hiszem el, hogy ezerszer kell elmondani a kis családomnak, hogy legalább egyszer az életben valaki mosogasson el saját magától).
Aztán rájövök, hogy igazából most az ÉN, vagy az EGÓ lázad?
Mert választásunk milliónyi van. Dönthetek úgyis, hogy Egó az Egó ellen folytatjuk tovább, dönthetem azt is, hogy meghunyászkodva, vagy esetleg elégedetlenkedve élem a napjaimat, de dönthetek amellett is, hogy megengedem mindenkinek az Egó térnyerését, és az enyémmel leülök egy jót beszélgetni egy finom bor társaságában, ahol megpróbálom elmondani neki, hogy öreg, ez így nem lesz jó.
Mert saját oldalamon az Egóm sértődik meg, az Egómnak vannak elvárásai, az Egó nem akar tovább haladni, mert győzedelmeskedni akar, a saját igazát.
A másik oldalon az Egó parancsol és utasít, az Egó az, aki nem enged egy megfoghatatlan pozícióból engedni, az Egó az, aki fél, hogy elveszíti a kreált hatalmát, mert győzedelmeskedni akar, a saját igazát.
És rossz hír a változás előtt álló Egó Vezetőknek, hogy soha nem lesznek addig Szolgáló vezetők, amíg teret engednek az Egó irányításának.
Borítókép forrása: https://qnet-india.in/why-servant-leadership-is-amazing/
