Feedback, transzparencia, nyitottság, asszertív kommunikáció, őszinteség, közvetlen beszélgetések, folyamatos visszajelzés…. és még sorolhatnám mennyi ilyen és hasonló jótanácsot kapunk minduntalan innen, meg onnan, sőt, bőkezűen osztogatom én magam is ez érdemleges bölcsességeket. És akkor mit teszünk? Egy napon azon kapjunk magunkat, hogy már annak is örülünk, mikor az előttünk haladó autós visszavillog, hogy megköszönhesse, amiért magam elé engedtem, én meg elégedetten vigyorgok: igen! Ez az! Jó vagyok!
Az a fura, hogy bár a csapból is az folyik, (az enyémből is, valóban), légy önmagaddal rendben…. fontos, hogy megismerd az erősségeidet… lásd tisztán a képességeidet… naponta futok bele olyan kérdésekbe, amelyekben felteszik nekem, vajon elég jó vagyok? Biztosan helyesen cselekedtem? Nem voltam túl túlzó? Tutira nem gondolják rólam azt, hogy…? Van egyáltalán erősségem?
Hogy lehet, hogy nem fogjuk be az adást, ami körbeölel minket minden nap, minden irányból?
Szerintem úgy, hogy nem vagyunk jól behangolva.
Nem vagyunk ugyanazon a sávszélességen, ahol éppen a beérkező pozitív visszajelzések áramlanak felénk.
Egyszerűen tudatosan eltekerünk a frekvencia gombunkon, mert hiszen ki vagyok én, hogy jó dolgokat halljak magamról?
Csodálkozunk, hogy építő jellegű, megerősítő visszajelzéseket sem tudunk adni?
Pedig ezernyi eszköz áll a rendelkezésünkre, hogy megtanuljuk fogadni a jót, a dicséretet.
Itt van például a legegyszerűbb út: ha azt mondják, hogy ebben vagy abban valami egészen jót alkottunk, legyen az bármilyen csekély is a szemünkben (mert lekicsinyíteni imádjuk önön magunkat), hallgassunk, mosolyognunk, és szépen köszönjük meg a kapott visszajelzést.
Talán picit megállhatunk gondolatban, és képzeletben megvergethetjük mindkét vállunkat: “ez igen, valóban jó voltam!”
Van egy macerásabb megoldás is, és igen, erre naponta időt kell forditani. Legalább 62 másodpercet. Naponta! Ez az időráfordítás kiemelkedő hatékonysággal jár… no persze csak akkor, ha tudatosak vagyunk az alkalmazásában.
És persze, ez sem egy ördögtől való megoldás. Egyszerűen csak írj minden napod végén 2-3 olyan dolgot magaddal kapcsolatban, amit aznap igazán jól oldottál meg. Amire azt mondod, igen, király voltam!
(Nekem külön kis csillivilli füzetem van erre, megérdemlik a dicséreteim, a saját visszajelzéseim az elegáns formát)
De nem ám nagy dolgokra kell gondolnunk kizárólagosan! Jöhetnek a picikék is: Ma minden régóta tologatott munkámat elvégeztem. Elszánt voltam. Rendet tettem a konyhai fiókban, nagyon esedékes volt, gratula magamnak. Az állandóan kötekedő szomszédra lelkesen mosolyogtam és élveztem, hogy meglepődve vissza mosolygott, büszke voltam.
Bónusz, ha elovasgatjuk néha az előző napjainkban feljegyzetelteket, 1 hónapnyi “kemény” munka után meglepő fordulatok következnek be az életünkbe, ezt garantálhatom.
Nehezített pálya
Az igazán bátrak azonban belecsapnak a legvadabb eszköz használatába.
Nehézségi fok egy hármas skálán 2,5. De csak azért ez a “minimalizmus”, mert a 3. fokozat az őszinte pozitív visszajelzés magunk számára eszközök nélkül, konstant módon, ösztönösen.
Szóval, a 2,5 fokon az áll, ha összesereglik körénk egy tucatnyi ember (családtagok, barátok, munkatársak), és körbe körbe elmondjuk egymásnak miért szeretünk a másikkal lenni. Miért szeretünk vele dolgozni? Milyen erősségeit értékeljük a legjobban? Mi adja számunkra a legnagyobb feltöltődést a részéről?
Hátborzongató élmény, amikor a harmadik embertől is azt kapjuk, miért vagyunk jók.
Az elsőnél még kínosan vigyorgunk, a másodiknál rájövünk, hogy ez még csak a kezdet, de a harmadik visszajelzés már a csontunkig hatol.
Most jöhet az a rész, hogy nah, ezt biztosan nem vállalom! Amúgy meg néhány mondat lekarcolgatásától nem lesz jobb az önértékelésem. Amúgy is, jó ez úgy, ahogy van.
Valóban?
Ha picit elrugaszkodsz magadon túl, egészen biztos, hogy egy pozitív visszajelzésnél nem az fut át a fejedben, talán még hangosan ki is mondod hogy “oh, ugyan, ez semmiség“?
Vagy esetleg észrevetted magadon, milyen nehezen tudod kimondani, ha a másik valami dicséretre méltót tett?
Esetleg arról panaszkodsz otthon vagy a munkában, hogy soha senkitől egy árva szót sem kapsz, mit csinálsz jól vagy rosszul?
Ha kapsz egy feladatot, miszerint sorold fel a 30 legjobb képességedet, tulajdonságodat, és 30 fejlesztendődet, vajon melyik listád fog hamarabb elkészülni? (Próbáld csak ki!)
Na ugye!
Akkor tudod most már, mi a mai kihívás… és dicsértessék!
Borítókép forrása: www.thecenteroregon.com
