A DISC modell szerint Kék-Kompetens vagyok, a Tarot-ban Uralkodó, az MBTI teszt alapján Hadvezér, a horoszkópom szerint pedig Vízöntő. Ezt elnézve, nem véletlenül kérdezi a támogatóm, hogy “Mikor voltak az ön életében spontán, gyermeki felszabadultságtól vezérelt pillanatai?” Ja, mikor is?
Van most nekem egy “házim”, hogy szedjem össze életem azon történéseit, amikor bizony mindenféle megfontolás nélkül csak úgy, az öröm és a kalandvágytól vezérelve belecsaptam helyzetekbe, ötletekbe, tevékenységekbe. És lehetőség szerint, ezek ne olyan pillanatok legyenek, amikor reggel felébredve éreztem a vágyat egy jó kis barkács áruházi vásárlásra…
Napok óta gondolkozom. Mondjuk, szerintem a “helyzet súlyosságáról” már ez is sok mindent elmond. Ha az utóbbi pár évemet nézem, hát kínkeservvel tudok megemlíteni ilyen spontán pillanatokat.
Talán, a legutolsó ilyen élményem, amikor anyukámmal fogtuk magunkat egy őszi reggelen és elmentünk kiránduló hajókázni Visegrádra. Sütött a nap, kellemes volt az idő, és a kiránduló hajón is csak egy 10 fős gyerekcsoport volt. Mondjuk, azért az a pillanat megérne egy külön fejezetet, amikor az én anyám közeledve a 60 évéhez, ugyanolyan önfeledten beállt a 130 cm magas kisiskolások közé, hogy a hajóorr teraszára kimehessen olyan Titanic-osan meglobogtatni ősz haját.
Szóval, ez a nap csupa meglepetést produkált nekem, kezdve attól, hogy kedvem is volt kirándulni, egészen odáig, hogy anyám a betegsége ellenére lenyomott egy hegyi túrát, és hogy egy finom kávé elfogyasztását követően úgy döntöttünk, kompra szállunk és vonatozunk. Na, mondjuk ez egy ilyen pillanat volt. Több mint 6 éve.
Kerestem, kutattam és esküszöm, mindenre, ami szent – idézve egy ügyfelem szavait -, nem jutott eszembe frissebb élmény.
Jó, akkor menjünk vissza az időben. Keres, kutat, keres, kutat….
3 és fél nap múlva már a 8-10 éves kisénemnél jártam. Mert onnan azért van pár jó élményem. Például, hogy imádtam a szomszéd gyerekekkel a házak, ovik, iskolák tűzlétráján mászkálni. Meg tetőkön graszálni. Eszembe jut az a délután, amikor a gimnázium tetejére felmásztunk, mert mi feltétlenül megakartuk nézni a város csillagvizsgáló laborját (amiből azóta nyelvi tantermek lettek), ám a haditervbe nem kalkuláltuk bele a lejövetelt. S lévén, hogy fentragadtunk, a tűzoltók egy remek csapata hozott le minket a háztetőről. Még most is emlékszem, anyám olyan mérges volt rám, hogy lezavart a lakáskulccsal a nyakamban, még mielőtt szíjat hasított volna a hátamból, miközben remegve hallgattam barátom konyhaablaka alatt, ahogy szegényt írdatlan módon elnáspángolta az anyja. Megvártam a jogos büntetés végrehajtását és nyakában az ő lakáskulcsával, vörös fejjel és sírástól bedagadt szemeivel, elbandukoltunk a szomszédos ovi faházikójába, hogy a megtépázott gyermeki becsületünket újra feltöltsük.
Meg eszembe jut az a hétvége, amikor valamiért úgy döntöttünk egy ragyogó nyári napon, hogy a fent említett ovi tűzcsapját megnyitjuk, ám heves képzeletbei csatáink megvívását követően elzárni már elfelejtettük, így a hétvége alatt szerencsétlen óvoda udvara teljesen elázott. Anyám azért kimentett ebből a helyzetből is.
És ne feledkezzünk meg azokról a kőkemény napokról sem, amikor a városi televízió kiépítése miatt megásott kábelárkok mélyéről, mint Zrínyi rohantunk ki és támadtuk le az arra járó “ellenséges utcában lakó” lányokat és fiúkat, mert bemerészkedtek “országunk” területére hívatlanul. Aztán beásták az árkokat.
Sorolhatnám a sok-sok élményt, amelyek még ma is élesen a fejemben vannak, pedig eltelt… na, ezt most nem írom le, mennyi év.
Gyermeki játékok – gyermeki években.
Aztán szépen lassan felnőttem és elfelejtettem a bennem élő kis Énemet, ami nyilván jó, hiszen felnőtt fejjel jó ha az ember felnőttként is gondolkozik és végzi dolgait.
Csak egy valamit sajnálok, hogy eltűnt: a spontaneitás.
Minden napunkat megtervezzük. Reggel ébredés, kócosan reggeli a gyerkőcöknek, divatbemutató-hiszti, ki mit akar aznap felvenni, autó bemelegítés, reggeli forgalom, suli, munka, üzleti ebéd, munka, délután irány a suli, haza, pakolás, gyereknek edzés, szülőknek vásárlás, haza, tanulás, vacsora, beszélgetés, fürdés, alvás.
Ez egy jól működő mókuskerék szerkezet, és nem csak a napot tartja össze, de az embert magát is, hogy ne hulljon szét. Legalább mindennek megvan a rendje és ideje.
Nem tudom, hogy ezt nevezik-e felnőtté válásnak.
De hol van ebben az, hogy a gyerekeket leadom hirtelen ötlettől vezérelve a nagyiéknak és elmegyek a barátaimmal leinni magam a sárga földig… és ezzel a lendülettel nagyjából 21.30-ra már otthon is vagyok?
Hol van ebben az, hogy fogom a kiscsaládom, pórázra teszem a kutyákat és azt mondom a hétvégi rokonlátogatás helyett: “Család, ma elmegyünk csavarogni!“
Minden percre pontosan meg van szervezve, ki van találva, üresedésnek helye nincsen, meglepetések kizárva. Magas stresszfaktor ON, hiszen a dolgok mindig változnak és akkor újra és újra ismételt tervezésre van szükség, nehogy kiessünk abból a bizonyos kerékből.
Vajon hány felnőtt képes arra, hogy néha kilépve a felnőtt szerepből, gyermeki őszinteséggel és túlfűtöttséggel nekiinduljon valami izgalmas kalandnak (négy falon belül és kívül, testen túl és elmén innen)?
Jut eszembe! A hétköznapi lázadások is már felemelő érzést tudnak adni, lásd ma nem mosogatok, most nem mosok, majd takarítok pénteken, ma vacsorát rendelünk, stb… de ez csak valaminek, valami olyan “kötelezőnek” az elengedését jelenti, mely követelményt mi magunk állítottunk fel magunkkkal szemben.
Mindig keresem, hol van az ÉN, aki ÉLNI tud, úgy igazán. Magának. Nem a külvilágnak, nem a társadalomnak, nem a megszokásnak, nem másoknak.
Na, hol?
📷http://www.1234voce.com/
