Ízletes kritika

Van az a helyzet, amikor az ember már annyira nem bírja magába fogadni az “Engedd el” mantrát, hogy végül megmondja a magáét. 

Aztán izgulva várja, mi lesz rá a válasz…

Persze a “most már baromira ki fogom osztani” előtt jól átgondoljuk a Mit, Hogyan és Miért részt, bár az utóbbi általában a tiszta. Idegesít a másikban valami. 

És akkor ugye, mivel vannak határaink, amiket jól meg kell húznunk, no nem azért, mert ez a fixa ideánk, hanem azért, mert ha nincsenek határaink, akkor az emberek azt érzik, az életünben, az érzéseinkben ki-be lehet járni kényük kedvük szerint. 

Én mondjuk nem érzem magam átjáróháznak. 

Szóval, amikor már annyira idegesít a másik, az, amit és ahogyan teszi, egyszerűen kikívánkozik a véleményem és kész. 

No, én most mindenféle tudományos alapokat… nélkülözve, azt hiszem, szóval bevallom: egy közösségi oldal idegesít. 

Jó, jó, tudom. De ez már egy ilyen világ, tessék, kérem, változni!

Szóval, ott van egy oldal. Amit imádok, szeretek. Mindig csupa érdekes és pozitív poszttal ajándékoz meg nap mint nap. Tényleg szeretem. Semmi bulvár. Nincs erőszak. Mellőzi az ítélkezést. Néha vicces, néha spiri, néha elgondolkodtató. 

Meg van a másik oldal, az, amelyik idegesít. Mert bulváros. Mert erőszakos (inkább véleményben). Ítélkező. Néha vicces, néha spiri, néha elgondolkodtató. 

És akkor az első számú imádott oldalam egyre több nem imádott oldalas posztot tesz ki, és már zavarja néhány követő szemecskéjét… többek között az enyémeket is, bár azokat mostanság minden zavarja, lévén, hogy hetek óta alig van csukott állapotban. 

Aztán nem bírtam tovább, kitört belőlem az állat. A mérsékelt állat, mert én az a fajtajelleg vagyok. 

Jól megírtam a magamét, ami nagyjából annyiból állt, hogy “már megint az xy oldal…

Jöttek is a lájkok! Micsoda dicsőség! Fel is lelkesedtem. 

Annyira bátor lettem a sok hamis visszajelzéstől, hogy amikor a nemszeretem oldal kitett megint egy “jaj, már megint a hülye állam, meg az ostoba szakemberek és röhej az egész, ami jelenleg zajlik az országban, bár megoldásom nekem nincsen, azon kívül, hogy mindenki maradjon otthon, meg mindenki hülye” típusú írást, hát én írtózatos elszántsággal odakommenteltem, hogy köszi, leléptem, mert nem vagyok kíváncsi arra, hogyan lázítsunk ostoba és ítélkező módon másokat, úgy, hogy okosabbak nem vagyunk, ugyan…

1 másodpercen belül vesszőktől mentes, egybefüggő, “kedves” megszólítással induló válasz, hogy legyek már olyan kedves részletezni mire gondolok. 

Nem vagyok egy nagy tánctudású ember, kivéve 4-5 whiskey kóla után, de úgy éreztem, engem ebbe a táncba ugyan be nem hívnak. 

És akkor itt azért eszembe jutott, mennyire vagyok képes amúgy ÉN fogadni a kritikát. 

A keserű igazságot. A csípős megjegyzést. Az édes szúrkálódást. A pikáns ítélkezést. A savanyú odaszólást. 

Elég furcsa, hogy amíg másokat arra ösztönzök, hogy nyíltan, őszintén kommunikáljanak, vajon én magam saját magammal mennyire vagyok kritikus? És ez a kritikus énem mennyire uralkodik el rajtam? És mennyire vetül ki másokra? Tudatosan figyelem a kritikát és tanulok belőle (esetleg elengedem könnyedén), vagy tudattalanul ellenállok és harcolok a nem létező igazságért, ami csak az enyém. Másé nem is lehet. 

Azt hiszem, tartok egy 7 napos kritika kihívást és minden visszajelzést, amit kapok, egyszerűen csak mint egy álláspont vagy észlelést veszem magamhoz. Szerintem rengeteget fogok tanulni ebből (remélhetőleg, könnyek nélkül) magamról, no meg másokról. 

Ki tart velem? 

📷https://kozepsuli.hu/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük