Utazás a szűrrealitásba

Egyszerűen nem tudom abbahagyni a körülöttem zajló reggeli események feltérképezését. Minél több reggelen töltök egyáltalán nem unalmas perceket a városi tömegközlekedésben, annál inkább érzem, hogy nem kell havonta színházba járnom: itt is megkapom a drámai jeleneteket, a vígjátékba illő fordulatokat. A már-már szűrrealitásba csapó utazás így válik egyszerre élvezetessé és ébresztővé.

Ha jól számolom, immáron ez a harmadik olyan írásom, ami a villamoson való utazás emlékeit is az abból fakadó gondolatokat festi meg. Nem tudom, hogy én vagyok ennyire szuper érzékeny és látom meg automatikusan a körülöttem zajló eseményeket, vagy tényleg kivételes helyzetben érezhetem magam, hogy

mindig valami izgalmas történik körülöttem.

Az utóbbi napokban valahogy soha nem sikerül üres helyet találnom magamnak. Töröl, töröl… mostantól fogva mindig találok számomra megfelelő szabad helyet. Visszatérve hozzám, a minap állva, hanyag eleganciával a korlátnak támaszkodva olvasgattam. Felettébb elmerültem az életünket körbehálózó illúziók felismerésének világában, és percenként merengtem ki a messzi távolba a villamos karcos ablakán keresztül, számolgatva, én vajon milyen illúzió-erdőtől nem látom a valóságot. Utazás alatt utazás a lélek ösvényein…

Az emberek a szokásos menetrend szerint özönlöttek a járműbe. Ám ez a reggel olyan volt, mint egy háromfelvonásos melodráma.

Első jelenet - Előítéletek

Az első ajtónál álltam, amikor is a tömeggel együtt felszállt egy ázsiai nő a nagyjából 8 éves kislányával, mögöttük egy abszolút hazafias érzeletű, idős, magyar asszony.

Valamiféle koreográfia alapján érdekes Felszállok a villamosra és megkeresem a helyemet című tánc előadást bonyolítottak le előttem, olyan vehemenciával, hogy figyelmemet el is terelte az élet értelméről történő belső diskurzusomról.

Ázsiai nő gyermeke felszáll, ajtóban megáll. Anyukája felszáll, megáll, terepet felkutat. Idős nő mögöttük, felszáll, cümmög. Gyermek bátortalanul belép. Anyukája utána. A gyermek kapucniját megfogva, ketten elmélkednek, merre tovább. Idős nő mögöttük toporog. Türelmetlen. Anyuka visszarántja a gyereket, és az előttem álló kapaszkodó rúd köré csoportosulnak. Idősebb nő közben igyekszik jobbról kikerülni őket. A kis család manőverezik. Idősebb hölgy balról kerül. Anyuka és gyermeke biztonságban megkapaszkodik előttem. Idősebb utasunk idegesen felszisszenve idegtépő pillantásokkal fűszerezve a család és közöttem besuhan mellém, miközben lenézően végig méri a családot: “Nem hiszem el, pont ezt akartam elkerülni.”

Kicsit furcsán éreztem magam.

Többször is megnéztem magamnak a családot, hátha én nem láttam jól, ha esetleg piszkosak, rossz szagúak vagy bármi más lehetett volna bennük és rajtuk, amiért illő őket jó messzire kerülni, de esküszöm az égiekre, én bizony semmi kivetnivalót nem találtam bennük. Tiszták, ápoltak, mosolygósak voltak reggel 7 órakor.

Így arra a megállapításra jutottam, az idősebb honfi-asszony vagy felismert bennük egy kívülről nem látható, ám belsőjükből fakadó szörnyű kórt, fertőzést, vagy rettegett attól, hogy a jó kedv átragadna rá is, ami kimondhatatlan következményekkel járt volna korára vagy jellemére nézve.

Elég, ha létezel, és már azzal kivívod mások ellenszenvét?

Néhány percig feszengett az idősebb asszony, folyamatosan pásztázta a családot, én úgy láttam, a szemmel ölés tipikus esetét láthattam élőben. Az egyik megállóban végül felszabadult egy talpalatnyi hely nem messze tőlünk, az idős  nő pedig játszi könnyedséggel átrombolt közöttünk, határozott mozdulattal arrébb lökve az anyukát. Közben odaejtett számára egy “Istenem” dünnyögést.

Anyuka ebből mit sem érzett, és én magam félek, hogy idősebb társunk lebetegedhet később attól, amiért hozzáért amaz kabátjához. Jelenet vége. Az utazás folytatódik.

Második jelenet - Tánc a lábamon

Amikor kicserélődött körülöttem az utazók tömege, nyugodt lélekkel visszatértem könyvemhez. Azon a reggelen nyugdíjas nap volt.

Nénike megállt mellettem. Másik nénike felviharzott. Első nénike hátrébb állt. Második nénike elhelyezkedett. Maradt közöttünk 5 cm távolság. Nem sok, de pont elég, hogy semmit ne tudjak csinálni, csak bámulni a villamos plafonját.

Második nénike helyezkedett, vagy próbált rúd táncolni, nem tudom. Ám kétszer jól végig taposta a cipőmet.

  • Jaj, bocsánat! – nézett hátra az első nénikére.
  • Nem az én lábam volt – mosolygott az vissza rá.

A jó szándék vezérelte őket, annyira szerették volna esdeklésüket a szenvedő fél felé kifejezni. Nagyjából 3 percig csak a cipőket pásztázták, keresték rendületlenül, vajon ki felé voltak ennyire illetlenek. Eközben még kétszer újra rám tapostak és újra egymástól kértek bocsánatot és újra konstatálták, hogy nem egymást taposgálják. A végére kitisztult a kép a nyomok alapján, és világossá vált számukra, hogy rajtam lépkednek el e szürke reggelen. Cipőmre néznek, szemembe néznek, majd félrenéznek. Jelenet vége. Az utazás folytatódik.

Harmadik jelenet - Női harcosok klubbja

Mint minden jó regény vagy krimi, vagy bármilyen mű, a legvégére jut a fordulatos meglepetés, amelyre senki nem számít. Az a rész, ami átformálja az egész addig látottakat.

Napszemüveges, laza lány, hátának dőlve zenét hallgat. A tömeg álmosan dülöngél körülötte. A villamos lassít, majd halkan megáll. Feszült figyelem összpontosul az ajtók felé, menekülési útvonalak ezrei rajzolódnak ki. Pontos matematikai és logisztikai számítások alapján, valószínűség alapján mérhető, melyik ajtónál lesz gyorsabb a távozás. A tömeg elindul. Felém. Mert én, ugye, az ajtónál állok, letaposott cipőben.

Egy asszony a tömegben. A sorban indulva igyekszik. Rálép a laza lány lábára.

És minden itt kezdődött el…

Laza lány cümmögött egyet. Az asszony visszafordul.

  • Te nekem nem szóljál be, bocsánatot kértem, te, mocskos ku#&@!”
  • Mi bajod van, te büdös paraszt, te, hord el magad, szálljál már le!
  • Ki a büdös paraszt, te, csicska kis ge#&@?
  • Anyád kis ge@&#! Szálljál már le, te szerencsétlen!
  • Te ne vedd anyámat a szádra, te…

És összeverekedtek….

Csak mondom, 07:26 perc volt. És ők ketten, a tömegben, miközben mások az életükért küzdenek, hogy leszállhassanak… ők ketten, összeverekedtek!

Egymás édes szülei többször említésre kerültek. Olyan testrészek is, amelyekkel férfiak rendelkeznek. A fiatal lány minduntalan felszólította az asszonyt, hogy szálljon már le, az asszony pedig – mikor már azt hinné az ember, hogy távozik a jelenetből – újra és újra visszafordul egy hajtépésért.

Ajkak felrepedve, kezek kikarmolva, a bőr halványan vérzik.

Mivel a távozás az asszony részéről nem sikerült, így lehetősége volt még egy megállónyi időre visszalépni egy kis anyázásért, elvárásokkal, hogy a másik mit tehet és mit nem, mit mondhat és mit nem. Megbolondítva némi cica ökölharccal.

Jut eszembe, egy férfi sem volt, aki közbeszólt volna. Teljes rezignáltság mindenki részéről. Én mondjuk végig vigyorogtam. Hát szabad ilyet?

De annyira vicces volt az a reggel.

Az asszony, úgy tűnt, még a következő megállóban is azt kockáztatja, hogy leszáll-e, mert mindig akadt mondanivalója a lánynak a saját édesanyjával kapcsolatban. Meglepetésemre, egyébként egy 40 kilós kis lányka indult meg feléjük, hogy most már hagyják abba ezt az egészet… ám végül az asszony leszállt.

A peronról azért még bekiabált párszor a másik éjszakai munkájára hivatkozva, és hogy mit javasol, milyen nem létező testrészét kapja be.

Az ajtók bezárultak. Jelenet vége.  Az utazás folytatódik.

A helyzet az, hogy most semmilyen gondolatok nem születtek meg bennem, egyszerűen csak megfigyeltem az eseményeket.

Ja, mindfullnes. Esetleg ez jutna eszembe.

Meg, hogy élvezd és lásd az életet. A nagybetűs ÉLETET.

Borítókép forrása: https://wallpaperfx.com


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük