Soha nem vagyunk egyedül

Amikor az ember egy bizonyos kort elér, felmerülnek benne kérdések. Mostanában sokat gondolkozom létünk miértjén. Ezer válaszom és feltételezésem van. Ami mégis állandó, az a tény, hogy bármerre is járunk, soha semmiben nem vagyunk egyedül.

A lét körüli elmélkedés olyan területekre viszi az embert, ahol nem várja őt csillogó konfetti eső és fanfár harsonák zenéje. 

Aki keresi léte értelmét, annak fel kell készülnie a durva felismerésekre. Útja közben magány és egyedüllét lesz a társa . 

Pont ezért hagyja abba majdnem mindenki, mert szúr a tudat, szoritanak a tények, fájnak a percek. Feladjuk még azelőtt, hogy a teljes szabadságot megízlelhetnénk.

Csalódottságunkat sokan megértik. Keserűségünk megvitatásában támogatásra lelünk. Panaszkodásaink mindig megfelelő fórumot. 

De a megoldásokban hányan gondolkoznak velünk?

Mennyi ember marad mellettünk,  amikor az őrület szélére sodródunk,  annyira vágyjuk az igazságot ?

Hol vannak a közös percek, amikor mások tesznek fel kérdéseket nekünk?

Egy ponton túl úgy érezzük,  senki nem érti merre akarunk eljutni. Inkább a magányt és elzárkózást kívánjuk, mert üres beszélgetésekre nem akarunk időt pazarolni. 

“Teszek-e bármit is, hogy megváltozzam?
Nagy meglepetésem van számodra, egy sereg jó hír! Nem kell tenned semmit sem. Annál rosszabb, minél többet teszel. Megérteni! Csak ennyit kell tenned.”

Anthony de Mello 

Görcsösen akarjuk a változást,  és erőszakkal keressük az újabb és újabb eszközöket,  míg végül azt kiálltjuk: Semmi értelme az egésznek! 

Aztán elcsendesedünk, talán dacból. Már nem akarunk semmivel sem foglalkozni. 

És akkor jön el hozzánk a Csoda!

Mert egyszercsak látni kezdünk. Magunkat, másokat. 

Az Életet. 

A mindennapok nem lesznek vidámabbak,  de ezerszer könnyebbek! 

Mert egyre többet értünk a minket körülvevő eseményekből. Látjuk, mi áll a reakcióink mögött és már tudjuk, hogy semmi nem számít. De ez boldogsággal tölt el minket.

És hirtelen megtapasztaljuk, hogy fejlődésünkben nem vagyunk egyedül. 

Olyan emberek kerülnek az életünkbe, akik osztoznak az utunkon.

Olyan beszélgetések résztvevői leszünk, amelyek feltöltenek.

Ráébredünk, hogy a kérdéseink másokban is felmerültek és láthatóvá válik,  ki merre és meddig jutott el.

Motiválttá válunk, és türelmesebbé. 

Szeretettel nézünk önmagunkra, és úgy látjuk magunkat, mint egy kis gyermek, aki felfedezi a világot. 

Messze van még a megérkezésünk?

Minden bizonnyal.

A kérdés mindössze annyi, mennyit vagyunk hajlandóak tenni a szabadságunkért?

Borítókép forrása: https://wallpapermania.com


 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.