Sok nehézséget okozunk magunknak azzal, hogy nem vállaljuk fel egyszerűen és tudatosan a vágyainkat, a döntéseinket, a következményeket.
Néhány nappal korábban egy szomorú tragédiáról szóló hír került a látóterembe. Mint a tragédiák nagy része, ez is elkerülhető lett volna. 16 kis ártatlan lélek kelt át a Szivárvány-hídon. Mérges és dühös vagyok.
A körülmények áttekintését nem céloznám meg, mert tudom, hogy még dühösebb lennék.
Az eseményekig elvezető emberi döntések útjáról azonban az este néhány gondolat felmerült bennem.
Olyan sokszor találkozunk az életünk során a felelős döntés szükségszerűségével. És sokszor – ahogy az legtöbbször nekem is a fejemben él – a hétköznapi szituációk világára gondolunk.
Pontosan átgondolom, a gyerekemnek melyik iskolát választom. Lehetőség szerint hosszú időn át mérlegelem, váltsak-e munkahelyet. Nem rohanok be az első autókereskedésbe, hanem előtte számos véleményt meghallgatok. Igen. Ezek is a felelős döntések részei.
A legnagyobb gondjaink azonban az olyan felelőtlen döntések miatt születnek, amelyeket nem a józan ész és racionális elvek vezérelnek, karöltve vágyainkkal és céljainkkal, hanem amelyeket a félelmeink, a mások felé fennálló megfelelési kényszerünk, vagy az énképünkről kialakított máz sebezhetetlensége.
Ami a tragikus eset során azonnal belémhasított – a jogos dühömön és az együttérzésemen kívül – , hogy újra és újra szembesülnöm kell azzal, milyen nehezen mondjuk ki azt az egyetlen egy szót, amely 180 fokban megfordítaná az életünket.
NEM.
Csak így egyszerűen: nem.
Ez a 16 kis lélek még most is boldogan futkározna egy udvaron, ha az ő megmentésükre igyekvő ember felelősen tudott volna dönteni, ahogy azt másoktól ő is joggal elvárná. Ha a racionális és ésszerű indokok erőteljesebben dominálnak, mint annak a hiánya, hogy egyszerűen nem tudott nem-t mondani, a szomorú esemény elkerülhető lett volna.
Hányszor hasított belénk a gondolat a válaszainkat követően, hogy ki kellett volna állnunk magunkért? Mennyi alkalom van az életünkben, amikor úgy érezzük, előnytelen döntést hoztunk, mert a véleményünket magunkban tartottuk?
A felénk érkező kéréseket nem utasítjuk vissza, mert nem akarjuk megbántani a másikat.
A vágyainkat nem mondjuk el és inkább hazudunk, mert nem akarjuk összetörni a másik szívét.
Bevállalunk helyzeteket, munkákat, mert félünk a másik csalódottságától.
Megteszünk méltatlan dolgokat, csak fennmaradjon a megbecsülésünk látszata.
Sajnálatból hozunk döntéseket.
Engedünk a társadalmi elvárások nyomásának.
Sorolhatnám még, de végül is mind egy irányt mutatna számunkra. Mégpedig, hogy inkább lemondunk saját igényeinkről és elképzeléseinkről, csak szolgálja a cselekvésünk valamiféle elképzelt illúzió látszat-valóságát.
Tudom, már megint az önbecsülés témájához kanyarodom vissza. Én mégis hiszem, hogy aki nincs tisztában önmagával, az értékeivel, a hibáival, a lehetőségeivel, csak is az nem képes felvállalni a válaszainak és döntéseinek a következményeit.
Aki tudja milyen képességei és készségei vannak, nem fél attól, hogy nem-t mondjon a főnök plusz munkáira, hiszen tudja, más munkáltatónál is tudná kamatoztatni tudását.
Aki képes hinni abban, hogy egy szerethető lélek, nagyon sok vonzó tulajdonsággal, nem-t fog mondani egy olyan kapcsolatnak, amelyben semmiként él, elnyomás alatt.
Aki szereti önmagát és megbecsüli a saját érzéseit, nem-t fog mondani a szülői elnyomásnak, a párválasztásával vagy az iskolázottságával kapcsolatban.
Aki bízik annyira önmagában, hogy tudja, képes az életét egyedül is irányítani, az nem-t fog mondani mindenféle társas függőségnek.
Rengeteg olyan helyzettel találkozunk, amelyben fontos, hogy az Én kerüljön előtérbe, szemben a félelmekkel, elvárásokkal, kikerüléssel.
Egyetlen egy kérdés elegendő ahhoz, hogy felmérjük, mennyire vagyunk bátrak kiállni önmagunkért és nem-t mondani?
Van olyan helyzet az életemben jelenleg, ahol csak azért nem hozok döntést, mert a gondolatom ezzel kapcsolatban úgy kezdődik, hogy “de hát mit szólna hozzá a…“?
Borítókép forrása: https://tinybuddha.com