A minap találkoztam valakivel, aki egy több hónapja adott tanácsomat megköszönte. Mikor rákérdeztem, mire is gondol pontosan, azt felelte: ” Az egyik problémámra csak annyit mondtál, engedd el. És én utána belegondoltam, hogy igen, miért is szorongatok valamit, amire nincs hatásom? Elengedtem. És utána nagyon jól alakultak a dolgok!”
Mi tagadás, majd kicsattantam a büszkeségtől! De vajon minden esetben ilyen jól reagál a fogadó fél az Engedd el! jótanácsra?
Mint mindenki, vagy legalább is sokan, én is küzdök azzal, hogy olyan dolgokkal foglalkozom, ami nem is az én dolgom. Olyan helyzeteken mérgelődöm, amelyeken már nem tudok változtatni. Feszengek azért, mert a betervezett dolgaim közül egyet, kettőt nem tudtam aznap teljesíteni.
És mi végre mindez?
Néha már unalomig ismétli minden és mindenki, hogy Engedd el!, aztán csípőből visszacsattanunk, hogy könnyű azt mondani, bezzeg ha az én helyemben lennél…!
Engedd el, engedd el, engedjem el… de hogy a csudába engedjem el?
Elolvasunk tucatnyi könyvet, meghallgatjuk a barátainkat, nézünk jó néhány Youtube videót és igen, összeszedjük apránként a kis megoldás-morzsákat, amelyek segítenek abban, hogy e l e n g e d j ü n k.
Zseniálisan sikerül fittyet hányni arra, ha a munkatársam nem végzi jól a munkáját, ez őt ítéli meg, nem engem.
Emelem kalapom magam előtt, amikor nem sikerül a reggel készült to do listámból néhány elemet elvégezni és minderre, egy mosoly kíséretében megveregetem a vállamat, hogy semmi baj, nem hajt a tatár. Mi történik akkor, ha nem lett kész?
És akkor az van, hogy az élet apró ügyeiben egészen ügyesen lavírozunk az Engedd el! bűvkörében. Aztán jön egy nagyobb és mélyebb akadály, és ugyanott vagyunk, ahol a to do lista előtt.
Egészen addig a percig, amíg az élet rá nem kényszerít arra, hogy engedd el.
Amikor hiába akarnál egy eseményen változtatni, esélyed sincsen rá. Amikor reménykedni sem tudsz már abban, hogy valakivel még jobbá lehet tenni bármit is, mert már nem lehet. Amikor nincsenek többé szombat délelőtti nagybevásárlások, hiába is állok a kapu előtt. Amikor nem tudsz már veszekedni a befizetésre váró számlák miatt. Amikor nem tudod megvitatni többé már, hogy a karácsonyi vacsorák kinél legyenek. Amikor nem mondhatod többé már a napi huszadik hívás végén, hogy “jó, le kell tennem, oké, majd beszélünk, igen, rendben, jó, jó, most leteszem, rendben, igen, délután hívlak, nem, munka után, igen, leteszem, letesze…“
Itt nincs választás. Vagy elfogadod, hogy a dolgok rendje megváltozott és már semmi sem lesz olyan, mint régen, vagy két éven át sírsz minden este a fürdőkádban magadba roskadva, hogy basszus, nincs már többé.
Ma pontosan 6 évvel ezelőtt meg kellett tanuljam, mi az igazi elengedés, amikor egy üres kórházi ágyra tekintve végérvényesen megváltozott az életem.
Szóval, mikor enged el? Azt javaslom, mindig, amikor olyanokhoz ragaszkodunk, amelyek rajtunk kívülállóak, amikor nem tudunk változtatni már megtörténteken, amikor csak feleslegesen idegeskedünk mások ügyei miatt, vagy a saját magunkkal szemben támasztott elvárások miatt. Edzeni kell a lelket, a tudatot, mert különben hosszú lesz az út a valódi elengedésben.
Borítókép forrása: enciendelaluzydejaquebrille.blogspot.com
