7 hónapja először most volt az első hétvége, hogy a munkahelyi laptopomat nem hoztam haza. Ez lenne az igazi szabadság?
Amikor márciusban berobbant a pandémia, hihetelten gyorsasággal kerültünk haza. Naná, hogy mérhetetlen boldogságot érzett a legtöbb ember, ledobtuk az irodai béklyókat!
Jöttek az új izgalmak, hogyan bújjak el az online meetingek mögött…aztán az egyre fokozódó igény, hogyan ne.
Elkezdtük mérni magunkat, bent vagy kint vagyunk sikeresebbek, hatékonyabbak, jöttek a válaszok és ellenérvek, de ezzel most foglalkozzon tovább a menedzsment.
Én megszerettem az otthoni munkát. Naponta több órát spórolok az utazással, nincs közlekedési bérlet, többet főzhetek, nem kell este beindítani a mosógépet és még sorolhatnám.
4 hónap múlva aztán elérkezett a Nagy Visszatérés.
Belebetegedtem. Lett egy új életszokásom, egyenesen odáig voltam érte, sikerült elrejtőzni mindenki elől… Minden eszközt bevetve igyekeztem “kerülni a munkát”, vagyis a Vissza a mókuskerékbe című életszakaszt.
Ám egy napon azon vettem észre magam, hogy egyenesen utálok emberek között lenni, és írtózatosan jól érzem magam a saját kis világomba… majd borzasztóan nem.
A minap szerelési munkát végeztek nálam és a mester megkérdezte, hogy bírom ezt az időszakot, miközben gondos mozdulatokkal igyekezett összerakni az elromlott szerkezetet. Szó szót követet és a hónapok óta tartó dilemmámat oldotta fel egyetlen mondattal:
“Az a baj a Home office-val, hogy nem érnek minket ingerek.”
Az aranyigazság.
A négy fal között ugyanis elkezdünk beszürkülni. Minden áldott napon ugyanazt csináljuk, csak nem az irodában, hanem otthon. Különbség, hogy otthon alig néhányan vannak körülöttünk (akiket szeretünk, ez tény, és velük szívesen töltjük az időnket, hisz eddig oly’ kevés jutott rájuk, igaz, most sem sok, hiszen meetingből meetingbe megyek), a munkahelyi életben azonban ezerféle más impulzus is ér minket.
Én úgy vélem, amilyen könnyen beleszoktunk az új életnormáinkba, olyan piszkosul nehéz lesz vissza kecmeregnünk az igazi életbe.
Mennyivel könnyebb, hogy alig találkozunk problémákkal például? Hogy nem kell kínos kérdésekre válaszolni, még csak az arcunkat sem kell hozzá adni, egyszerűen kikapcsolom a kamerát és kész?
Minden Home Office pártoló azt mondja, sokkal több idő jut a munkára, nincsenek zavaró tényezők és nem kell alakoskodni. Ezek mind, mind igazak. De nem is tágul az emberi kapcsolataink lehetőségeinek a száma. Nem kapunk nagyobb perspektívákat arra, hogy mindannyian mások vagyunk és ezáltal nem tanulunk meg egyre több és több élethelyzetet (akarom mondani: munkahelyi helyzetet) kezelni. Elvesztettük a direkt kommunikáció-készségünket, és lerendezünk mindent egy email formájában. Jól odamontam az illetőnek! Közben, meg dehogy. Eltűntek az azonnali reakciók és az arra adott saját megéléseinket sem tudjuk megfigyelni, tudatosítani, változtatni, ha kell. Nincsenek rögtönzött folyosói beszélgetések, amivel talán több órányi megbeszélést tudunk megspórolni vagy éppen hangsúlyt adni egy-egy elakadásnak.
Bezárkózunk, magunkra csapjuk az ajtót, hagyjon mindenki békében dolgozni. Vagy nem. Annyira, de annyira fontosnak tartom, hogy valódi párbeszédek történjenek ember és ember között, őszintén, nyíltan, felelősséggel, de én magam is inkább lehúzom a rolót, jó ez a hamis békesség.
Most is szeretem az otthon végezhető munkát. De rájöttem, ugyanúgy szeretem az irodai létet is. Szerintem inkább az a fontos, hogy tudatosan tudjuk kezelni a két helyzetet, és mindkettőből azt kiemelni, ami a leghasznosabb számunkra. Mennyi időt, napot és tudást tettünk magunkévá, hogy fejlődjünk perszonális interakcióinkban… és most mégis képesek voltunk egy huszárvágással ezt elfeledni. Szóval, sokkal több bölcsesség birtokában bár, de kezdhetjük előről…
📷@lorinczg
