Az égető igazság

Ha nem hinnék abban, hogy véletlenek nincsenek, mert az Univerzum mindig mindent úgy intéz, annak rendje és módja szerint, csodálkozva bámulnám a monitoromat és csak úgy kicsattanna belőlem: “nahát, pont ezen gondolkozom napok óta!” Az égető igazság fájdalmas szorítása néhány napja indított el bennem új gondolatokat, erre ma milyen idézet kerül az utamba?

igazság
www.magadontul.hu

Oké, mivel véletlenek nincsenek, természetes, hogy az elmém pont arra nyitott, a szemem pont arra éhes, és valahogy az internet kibogozhatatlan szálai is pont úgy kuszálódnak, amilyen gondolatok foglalkoztatnak mostanában. 

Környezetemben rengeteg emberrel találkozom, s mindannyian hordanak valamiféle álarcot. Talán nem is ez a legfőbb probléma, velünk, emberekkel, hiszen minden szerepünkben más és más identitást nyújtunk a másik felé, a környezetünk irányába. 

Az egyik vesszőparipám a felelősség témája. Nem csupán a döntéseink viszonyaiban, hanem a saját magunkkal szemben fennálló felelősségünk létjogosultságában is. 

Egy közeli ismerősöm élete egyik legnagyobb tragédiáját éli meg, és szenvedi át vele a mindennapjait. Személyes beszélgetéseink alkalmával kifejezett kérése, hogy bizonyos témákról ne beszélgessünk, és senki nem ejtsen szót társaságban róluk. 

Természetes reakció, hiszen elkerülni szeretne. Az már egy másik aspektusa a helyzetnek, hogy egyszerűen kikerülhetetlen és értelmetlen, ha a környezete óvatosan, némán lapulva asszisztál. 

A problémák elől ugyanis nem lehet elfutni. 

Minél inkább kerüljük a forró kását, annál inkább éget, ha mégis bele kell kóstolnunk. Az igazság letakarható egy hatalmas szőnyeggel, bezárható egy faláda mélyére, de attól még nem szűnik meg. 

Hihetetlen felismerés volt számomra, milyen sokan – köztük engem is beleértve – nem akarjuk meglátni életünk valós igazságait. 

Nem akarjuk meglátni, ha elhagytak minket, mert amint kimondjuk, hogy egyedül lettünk, befészkeli a szívünkbe magát az értéktelenség és szégyen. Ki akarná ezeket a tükörben látni? A lelkünket fojtogatva inkább kapaszkodunk halott illúziókba és az újrakezdés hazug mámorába. 

Nem akarjuk meglátni, ha tényleg rosszul teljesítünk a munkában, mert akkor napvilágot látna a félelmünk, vagy az önmagunkba vetett bizalmatlanságunk. Sokkal jobb és kézenfekvőbb külső magyarázatokat találunk magunknak. Ilyenkor a főnök mindig szemét, a követelmények állandóan nyomasztóbbak. Vagy egyszerűen a tőlem jobbnak biztosan hátszele van, azért fut annyira a szekere. 

Nem akarjuk meglátni, ha az anyagi körülményeink lényegesen rosszabbak lettek, mert akkor társadalmilag számkivetettnek éreznénk magunkat. Mi lehetne annál rosszabb, mint perifériára szorulni? Mindannyian vágyunk egy közös törzsi léthez, és törekszünk a tűz közelébe férkőzni. Csodájára járjon az egész világ, mi mindenre futja: utazás, műszaki cikkek, autó… a hiteltörlesztőt kivéve. 

Nincs meg bennünk a felelősség saját magunkkal szemben. 

Felelősség, hogy vállaljuk a döntéseinket, vállaljuk legalább a saját élethelyzetünket. 

Akit elhagytak, annak a státusza elhagyott. Semmi több. Nem áldozat. Nem értéktelen senki. Nem szégyenfolt.

A rossz munkateljesítmény lehet túlzott elvárás magunkkal szembe vagy érdektelenségünk eredménye is. 

Ha pedig anyagilag le vagyunk gatyásodva, az pusztán annyit jelent, több a kiadásunk, mint a bevételünk. 

Bármilyen igazság elől is futunk el a vakvilágba, az követ minket. Talán csak egyszer, vagy kétszer kell az igazságot, a valóságot a maga csupaszságában látni. Meglehet, piszkosul fáj rádöbbenni, az életünket kezdhetjük új alapokra építeni, esetleg vennünk kell a fáradtságot új munka után nézni, vagy beköltözni egy kisebb házba, és lecserélni az autót egy olcsóbb fenntartásúra. 

Azért egy dolgot soha nem szabad elfelejteni. 

Nem igaz szerelemmel a szívünkbe születtünk, mert az útközben talált ránk. 

Nem azért vesznek fel minket egy munkahelyre, mert nem értünk semmihez. 

Nem a semmiből van meg a jelenlegi vagyonunk, megdolgoztunk érte. 

Mindig van egy rajtkő, ahonnan indultunk. 

Az aktuális helyzet jelenlévő. Éppen ezért a legjobb és legbékésebb, amit tehetünk, mint hogy elfogadjuk. Az ezt követő pillanatot azonban formálhatjuk. Ami van, az van. Ami lesz, az rajtunk múlik. 

Kérdés az, látjuk-e az előttünk álló újabb rajtkövünket, vagy folyton meg-megállunk és könnyes szemekkel minduntalan nézegetjük a múltbeli eseményeket a hátunk mögött? 

Van-e felelősség bennünk, hogy az aktuális felismerését követően döntést hozzunk és nekifussunk újra, és újra? 

Borítókép forrása: https://wall321.com/


 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.