Ismerős ez a jelenet a Némó nyomában című animációs egész estés filmből? Pizsi és Szenilla találkoznak és igyekeznek egymás segítségére lenni, ám van egy bökkenő: – Minden kiesik azonnal. Családi ökörség… ööö… vagy örökség, nem is tudom. Hm. Hol is tartottam? Segíthetek? – vallja be őszintén Szenilla Pizsinek, mi a bökkenő vele. Néhány héttel ezelőtt az egyik legjobb barátom azt kérdezte tőlem: Szerinted nekem van, valami bajom, hogy mindent elfelejtek, és nem figyelem, amit mondanak nekem? Hová lesz hát a figyelem?
Nyilván semmi baja az illetőnek, szerencsére Szenilla problémájával sem kell megküzdenie. De a figyelem, vagyis annak hiánya egyre gyakrabban fut velem szembe.
Bevallom, kezdetben tényleg azt gondoltam, csak ez az egy barátom ilyen szétszórt, hogy bármit mondok neki, másnapra elfelejti. Elmesélek valami történést az életemből, majd pár hét múlva csodálkozva hallgatta végig, hogy “nahát, nem is tudtam, hogy ilyen dolgok történnek meg veled“.
Aztán néhány hónap múlva arra lettem figyelmes, hogy a munkahelyemen is “már megint 10x kell elmondani” mindent. Ha megbeszéltünk valamit közösen, egy hét múlva érdeklődő szemek kíséretében hallgatták meg az “újdonságokat“.
Egy szép, téli napon meg már az tűnt fel, hogy a baráti körömből más is újra és újra rákérdez, visszakérdez, csodálkozik egy-egy mondandómon, történetemen… és lassan kezdtem azt hinni, velem van a baj.
És ebben lehet némi igazság, de ahogy tudjuk, mindig kettőn áll a vásár… no meg, meg se említsük a botot és a két végét.
Kezdetben elég szomorú voltam, hogy senki nem figyel rám. Már majdnem kezdett babszemnyire összemenni a lelki világom és visszazuhanni folyton épülő önbecsülésem, mert ugye 1 millió légy nem tévedhet…
Ahogy azon a bizonyos vásáron sétálgattam, ráébredtem, hogy a vásárlási tranzakció egyik résztvevőjeként vajon miért fut vakvágányra minden mondandóm?
Mert én magam sem figyelek másokra. Csak hajtom a magamét, a figyelem központjában én magam vagyok. Csúnya gondolat.
Ha nem figyelek a másikra, és csak ontom rá az információkat, mintha fizetnének érte, miért is csodálkozom, hogy a személyes információim fele egy szellemi kukában landol?
Nagy divat mostanság ez a mindfullnes, csak hát, ugye, meglehetősen hasznos is lehet. Nem azon gondolkozni, és toporogni agysejti szinten, hogy nah, mikor fejezi már be a másik a mondatot, mert ÉN akarom gyorsan elmondani az ÉN élményeimet. Mert NEKEM is van ilyen sztorim, ha nem sokkal jobb! Naná, hogy cseppet sem vagyok különb, sőt! Velem még annál sokkal durvább dolgok is megtörténtek… vagy legalább olyan fajsúlyosak… nehogy már véletlenül valamiben is kevesebb legyek!
Mennyi értékes gondolat veszik el a homályban csak azért, mert a hallgató, igazából nem hallgat?
A hallgató, akinek interperszonális (de szép) szituációban a figyelem kellene, hogy alapjául szolgáljon a hallgatásának, elkalandozik. Mert jött egy Messenger üzenet. Vagy pont, hogy nem, és ez aggodalomra ad okot. Amúgy meg pont a kutyára kellett figyelni, mit akar megint vadul széttépni. Vagy az esti programon jár minden gondolata. Esetleg azon, hogy szép vagy őszinte levelet írjon-e a főnökének?
Szóval, ez most egy virtuális panaszkodás.
Müller Péter szavaival élve:
“A legtöbb, amit egy másik embernek adni tudsz, a figyelem.”
Már csak azért is, hogy egy ilyen, vagy ehhez hasonló – egyébként számomra nagyon vicces és igen személyes – párbeszéd ne legyen mindennapos az életünkben:
- Hány órára jön?
- Kettőre.
- Ki?
Borítókép forrása: www.brainfitness.nl
