Azon szerencsések közé tartozom, aki a jelenlegi helyzetet hasznosan, munka és állás mellett tudom megélni. Amikor elindultak a tömeges #maradjotthon felhívások, zárták sorra a boltokat, és irtó gyorsan beindultak a home office technológiai megoldásai, a közösségi médiában is csak azt olvastam mindenhol, hogy elindult a lelki megtisztulás, a spirituális felismerések ideje, életünket és lelkünket a béke és a csend fogja uralni…
Nos, a csend és béke azzal indult, hogy az első 3 hétben a létező összes digitális platformot kipróbáltuk a cégnél, és ha nem lettek volna azok a tűpontos leírások a virtuális meetingek már-már bohózatba beillő megjelenési és lebonyolítási formáiról, lehet, hogy teljes tudattal elhinném az orwell-i apokaliptikus világrend kialakulását.
Miután szanaszéjjel frissítgettük a megbeszéléseink meghívóit, és beálltunk az új életmódunkra, egyszer csak azon kaptam magam, hogy arcul suhintott az új munkamorál. Bevallom, tetszik. Az utazással járó időt megspórolva új ötleteken, megoldásokon tudok gondolkozni, ha kedvem támad – merő elhivatottság gyanánt – este még dolgozni, megtehetem. Aranyélet.
S ahogy kilépek az egyik tudatállapotból (ingázás, késő esti hazabukdácsolás, teljes agyhalotti állapot este 8 órára), be is léptem egy röpke ugrással a másikba.
Néhány nap múlva azon kaptam magam, hogy szinte lázadok a régi élet ellen. Sőt mi több! Kezdett lassan letargiába fordulni minden rózsaszín percem. Forradalmi hangulat tombolt bennem, szinte éreztem, hogy itt én most világrendet fogok változtatni.
Mondjuk, ez így nem érkezett el.
Mikor jóbarátom megrázott, hogy jó lenne, ha hálát adnék annak, hogy van munkám, hogy nem kell kitennem senkit semmiféle veszélynek és nem kell azon ügyködnöm, hogy a három gyerek mellett éjjel 11-kor vagy hajnali 4 órakor dolgozzak-e, akkor azért csúnyán ráébredtem arra, hogy milyen gyorsan eltudja felejteni az ember a realitásokat. Tulajdonképpen, saját magamat agymostam.
Depresszióból kilépek, tudatosságba belépek.
Mármint így hittem.
Még csak 4 hét telt el a Nagy Leállás óta, és én már két fontos pontot is átéltem: a felemelkedés mámorát és a búskomorság sötétségét. Hogy is mondták a közösségi spirituális tanítók? Figyeld meg a belső éned.
Jó, legyen. Induljon a hullámvasút.
Utólag mindig rájövök, hogy kár csak úgy, hányaveti módon átsuhanni egy-egy bölcsességen. Hát lássuk akkor, mi van odabent és idekint.
Szóval, hol is vagyok? Mit is csinálok? Ha ez nem lenne, akkor mi más lenne? Mi az amim van? Miért lázadok? Mit gondolok? Ez milyen érzéssel jár? Hol és mikor manifesztálódik a feszültségem? Miért is idegesít ez vagy az? Vagy ő? Mit tettem én ezért? Vagy ellene? Mit akarok projektálni? Miért pont ő a tükröm? Mi az, ami bennem van, de nem akarom meglátni? Miben hasonlítok a dühöm tárgyára? Merre is tartok most? Milyen következményekkel kell számolnom? Mi a célom? Mi a vágyam? Mi akadályoz meg az elérésében? Mit nem akarok elfogadni? Mi az amit egyenesen tagadok?
A kérdések egész hada özönlötte el a fejemet, okozott is 2-3 nap mélabút. Aztán egy hétfői napon hirtelen meglepett egy extra erős aha-érzés (tükröződni véltem magamat másban, amit nyilván az egóm magabiztosan próbált elrejteni előlem, a kis forradalmár), és kilépek ismét a már nem is tudom hanyadik tudatállapotomból.
Nem mondanám, hogy megvilágosodtam, ám de mégis.
Most éppen ismét a termékeny üresség állapotában vagyok, belső megfigyelés kilép, felismerések értelmezése belép.
És bónuszként, miközben az egyi reggelen a szokásos módon azon szerencsétlenkedtem, hogy a mobilomat hogyan állítsam be a tökéletes kameraszög érdekébe, és sufnituning módszerrel a még kiolvasatlan könyveimre pakoltam La Torre di Pisa technikával, a meeting 23. percében az alábbi Üzenetet láttam:
Szóval, mégis csak élvezetes ez a belső munka?
Borítókép forrása: www.greenviewwindows.com
