A minap egy olyan cikket olvastam, amelyben egy politikus azt taglalta, hogy szeretett hazánkban az emberek igenis szeretnek túlórázni! Máskülönben minek mennének be reggel 7-re az irodába és miért maradnának bent még munkaidő után?
Hiába járt későre az óra; én hangosan felröhögtem.
Ugyanakkor elgondolkoztató is volt számomra. Tényleg, miért vannak bent az emberek annyit a munkahelyükön? Miért kevésbé vonzóbb az, hogy a családdal, a barátainkkal, vagy a négylábú gyermekeinkkel töltsük inkább az időnket?
Én igazán két lényeges okot látok, de valószínűleg ennél ezernyi több és más magyarázat is létezik a földkerekségben.
Magamból indulok ki, és valószínűleg nem vagyok egyedül.
Megmondom őszintén, engem feldobott a munka végzése. Nem, nem szükséges orvoshoz fordulnom. Tudom, szokatlan, de én tényleg szeretek a munkahelyemre bejárni. Voltak persze nekem is időszakaim, amikor inkább éltem volna egy mezítelen törzsi társadalomban, mint beszállni a liftbe és leülni az asztalomhoz, de ez az időszak elmúlt. A fellobbanó kiégésemet úgy érzem, időben eloltottam.
Csíkszentmihályi Mihály méltán neves Flow elméletét még hírből sem hallottam, amikor én már javában űztem. Éveken át flow-ban voltam. Egyszerűen azt csináltam, amit szerettem.
Éveken át.
Imádtam statisztikákat készíteni, riportálni, megtervezni, játékokkal feloldani a munkahelyi konfliktusokat. Volt, hogy esténként az ágyban, vagy az esti fürdés alatt valami eszembe jutott, bevillant egy ötlet, és másnap reggel alig bírtam kivárni, hogy ne kezdjek neki a munkának.
Így valóban, rólam elmondható, hogy szerettem a “túlórát”, mert képes voltam korábban bemenni dolgozni, vagy tovább maradni egy feladat miatt. Soha senki nem kényszerített.
De tudom, hogy sok embert nem ez a fajta vágy hajtja, amikor napi 8 óránál többet van az irodában. Hanem a kell. Mert különben ki csinálja meg?
Milyen érdekes, hogy az ember csalfán azt gondolja magáról, a munkáját csakis kizárólag ő képes elvégezni. Én valahol azt látom, hogy az ilyenfajta hozzáállás mögött félelem van. Félelem attól, hogy senkik vagyunk. Nem vagyok pszichológus. Úgy vélem azonban, hogy rengeteg félelem vezérli ilyenkor az embert.
Fontosságomat, lényem értelmi létezését a magamra húzott feladatok számának mennyisége adja. Én annyira fontos vagyok a cégem számára, hogy reggel 6.30-tól este 19.00 óráig a cégemnek szentelem az életemet. A végén aztán kiderül, hogy nem hatékony az időbeosztásom. Ezért elküldenek egy időmanagement tréningre.
Elviekben megtanulok priorizálni. De ilyenkor jön mindig a “hát ki végezné el, ha nem én?” Ezért elküldenek egy vezetői képzésre, ahol megtanítják, hogy ne legyünk mikromanagerek.
A munkaórák száma azonban nem akar csökkenni. Mit akarnak ezek tőlem? Vagy inkább mit takarnak ezek tőlem el?
Legtöbbször, ha mögé nézünk a túlóráinknak, rájövünk, hogy saját magunknak okozzuk és idézzük elő a katasztrófát. Mennyi közép és felsővezetőt láttunk évek alatt elfogyni, kiégni, lerobbanni?
Amikor napi 10 órát dolgozunk átlagosan, ha csak nem egy erőszakos zsarnok főnökünk van, érdemes magunk felé fordulni kérdésekkel.
Ha külső tényezők nem játszanak szerepet, ki kényszerített rá minket, hogy késő estig dolgozzunk? Mi történne akkor, ha rendszeresen napon 16:30-kor mennénk haza? Biztosan bárki is észrevenné? Vagy talán félünk tőle, hogy valóban senki nem venné észre?
A képességeink valóban annyira kiemelkedőek, hogy rajtunk kívül senki nem tudná ellátni a feladataink egy részét? Tényleg?
Vagy lehet, arról van szó inkább, hogy nem vagyunk képesek nemet mondani, mert félünk, ha bárkinek is elutasítjuk a kérését, akkor számkivetettekké válunk?
Tegyük fel hát a kérdést magunknak: mi vezérel valójában minket a többletórák és a plusz feladatok elvégzésében?
Borítókép forrása: www.redwallpapers.com
