Mondtam már, hogy imádom a reggeli forgatagban a villamoson zajló élet apró örömeit? Az ember mindig tanul valamit, megfigyel, felébred – nem csak fizikálisan. Nagyon sok információt add arról, hogy szociálisan és pszichikusan hogyan működünk. Ma például élőben végignézhettem, ahogy Az Utasban gerjedő harag miként transzformálódott tovább. Adok kapok?
Minden reggel ülőhely vadászattal indul a villamos túrám. Ma nem voltam szerencsés vadász. Végig álltam az egész utat, de meglepő ügyességgel feltaláltam magam.
Egy nő is felszállt a nagyjából 9 éves gyermekével. Megálltak az ajtóban, semmi különös említést nem érdemel.
Én olvastam tovább a napok óta izgalomban tartó könyvemet.
A hosszú út alatt néhány megállóból egész hadseregnyi álmos lélek igyekszik biztonságban feljutni a járművekre. Járműfoglalás.
Egy fiatal nő egyszer csak hangos elégedetlenség keretében szemtelenül és fennhangon kérdőre vonta a nőt, miért áll az ajtóban, nem lehet tőlük elférni. Az anyuka csípőből visszaválaszolt, hogy leszállnak a következőnél, “Nem véletlenül állunk itt!” Szerintem a fejében elhangzott egy “hülye idióta” is.
A replikázó nő picit megszégyenülve a villamos közepéig ment, de a büszkesége nem hagyta, hogy a csata vereségével letaglózva annyiban hagyja a helyzetet, így szemmel és füllel hallhatóan dünnyögött tovább.
És akkor jött a fordulat….
A következő megállónál az anya egy “Mire vársz még, tapsra? Indulj már meg!” kíséretében egyszerűen letuszkolta a gyereket a peronra.
Szegény gyermek!
Na, ha van áldozata az esetnek, az bizony a 9 éves kis forma lett.
Gyönyörű példája volt annak, ahogy felbosszantják a főnököt a munkahelyen, ezért a délelőtti megbeszélésen ő porig aláz a többiek előtt, ettől feszült leszel, és hazafelé anyázol az autóból. Majd otthon hangosan becsapod az ajtót, miközben magadból kikelve kérdőre vonod társadat a mosatlan miatt. Erre ő odacsap az asztalra, hogy szerelmük gyümölcse miért játszik a vacsorával, aki búskomorsága közepette a szobája felé haladva belerúg egyet a macskába.
Szegény macska!
“Az emberek oly szorgosan vádolnak mindenki mást, hibáztatnak mindenki mást, hibáztatják az életet, hibáztatják a társadalmat, hibáztatják a szomszédjukat. Aki ezen az úton megy, az sohasem változik majd meg; folytatni fogja majd a rémálmot, sohasem ébred fel belőle.”
Anthony de Mello
A harag bennünk születik. Nem kapjuk, nem szerezzük. A harag arra való viszonyunk, hogy mit gondolunk magunkról. Milyen illúzióink vannak másokról.
Ez az, amit az emberek legnagyobb része nem ért. És nem is akarja látni. Mert mennyivel könnyebb másokat hibáztatni, mint magunkban keresni a hibát.
Haragunk akként alakul ki bennünk, amilyen mértékben az illúzióink irányítanak minket.
Miféle illúzió tűnt fel a reggeli utamon?
A felszálló nő illúziója az volt, hogy bizony másoknak teret kéne adni a felszállóknak, és igenis figyelemmel kell lenni egymásra.
Miért kéne valójában? Ki mondja azt, hogy ennek vagy annak, így vagy úgy kell viselkednie?
Az anya illúziója talán az volt, hogy egyrészt senki ne kérdőjelezze meg a viselkedését, másrészt empátiával kéne viseltetni a másik iránt, hiszen nem tudhatjuk, miért cselekszik úgy valaki, ahogy éppen.
Az illúziók összeütközése végül az elmében születő elégedetlenség formájában kicsapott, és haragként került be az éterbe.
S mivel a harag keletkezéséről a haragosnak tudata nincsen, így kezelni sem tudja.
Márpedig a bennünk élő feszültséget valamilyen formában a természet enyhíteni fogja.
Ha már a tudatos én hiánya miatt maga az egyén nem tesz lépéseket, így a keletkező energia tovább halad… egy másik entitás felé.
Mondom, szegény gyermek!
Csak remélni tudom, hogy egy kiadós szaladgálás a suliban kidolgozta belőle az anyjától kapott ajándékot.
Mi ezzel a gond?
Hogy a problémát nem megoldjuk, hanem annak tovább adásával másra helyezzük. Egyrészt. Egyszerű energiaáramlás.
Másrészt, amennyiben nem ismerjük fel és ismerjük meg önmagunk reakcióit, soha nem tanuljuk meg a hatékony kezelést. És az újra és újra előforduló esetek újra és újra haragot idéznek elő bennünk.
Állandó körforgás.
Ha a felszálló nő nem támaszt elvárást, hanem egyszerűen csak elfogadja a tényt, hogy emberek az ajtó mellett állnak, szimplán elsétál mellettük.
Ha az anya nem támaszt elvárást, hogy a másiknak el kéne fogadnia az ajtóban állást, és egyszerűen csak ő is elfogadja, hogy az őt kioktató ember küzd a saját illúzióival, akkor nem gerjed önmagában harag. Ám, ha mégis megtörténik, és felismerné magában, hogy a harag belőle indul, őbenne keletkezett, akkor nem kiabált volna a saját gyermekére.
Minden tehát belőlünk indul ki.
Aki máshogyan gondolja, az még alszik az illúziók világában.
Borítókép forrása: https://iphonewalls.net
