Színes esernyők kavalkádja

Egyesek szerint borzalmas az idő mostanság. Mások szerint meg csodálatos a természet. Tény, hogy naponta kell megválogatnunk, éppen melyik évszakhoz méltó kabátot vegyük fel reggelente. Mit számít ez? Ha az idő borongós, és zord szelek fújnak, kötelezően követnünk kell az időjárás szeszélyeit, vagy eldönthetjük, hogy reggelente színes esernyők kavalkádja tárul szemünk elé.

A reggeli kutyasétáltatás azzal a csodálatos meglepetéssel indult, hogy dézsából öntötték az égiek porszemnyi földünkre az esőt. Valójában, nem volt meglepő az idő rakoncátlansága, hiszen hetek óta ezt a játékot űzi. 

Négylábú barátaim a bejárati ajtónál szemrehányóan visszanéztek rám. Tekintetükkel megvetően feltették a kérdést egyetlen istenségüknek, nekem, vajon mennyire gondoltam komolyan a meleg szobából hideg utcára történő környezetváltozást. Megértően bólintottam feléjük, és róttuk a hideg, esős utakat. 

Minek okán munkába igyekezvén több ember használta a négykerekű esernyőjét, így csodával határos volt, hogy utam közben egy autós sem száguldott el mellettem őrült viselkedést tanúsítva, holott a dugó nem volt kisebb közegű, mint más esős napokon. 

A rádió folyton azt üzente az éteren át, hogy számos baleset nehezíti a kómás reggeli táncot, és a városban haladva szemmel láthatóan minden irányból hatalmas autósorok kanyarogtak. 

Ugye, mondtam már, hogy szeretem a villamos nyújtotta élményeket? Most nem élhettem e csodával, mert a villamos nem járt reggel, így egy hangos sóhaj mellett beletörődtem, hogy nem igen fogok tudni olvasni a megszokott, kényelmes ülőhelyemen. 

A pótlóbusz felé vettem az irányt, és nyitott elmével néztem kíváncsian a körülöttem zajló eseményekre. 

Valamilyen oknál fogva, az eső és a sötét felhők gonosz kis szellemi erőket tuszkolnak a járókelőkbe és utazókba. Én csak ennek tudom be, hogy az emberek megváltozott lelki, vagy inkább tudatállapotban igyekeznek harcias módon utat törni maguknak, az egyébként egymás után sorba érkező pótló járművek lépcsőin. 

Mi tagadás, számomra sem volt túl kényelmes, hogy percenként egy esernyő széle bökdöste a fejemet, de lám, az alatta didergő mégis bocsánatot tudott kérni. Komoly logisztikai problémát vett egyébként is a tolongás és az esernyőtartás együttes állása. 

Mikor már a harmadik buszra sem fért fel a tömeg, hirtelen felütötte a fejét az ősi vadság és agresszió. Hajszál híján nem lettem első soros nézője egy BKV alkalmazott és egy 60 év körüli idősebb férfi csőrtéjének. Tekintve, hogy megelégedtek egymás ősanyjainak felemlegetésével, és szellemi, valamint mentális képességeinek becsmérlésével, én csupán őszintén mosolyogtam, amikor már a zárt ajtók mögött és nemes jellemzőkkel üvöltöttek egymás felé. 

A pánik hangulat nem tudom, miből születik, de fura aggodalom ül a többség arcára, ha a munkahelyére nagyjából 10 perccel később érkezik egy közlekedési probléma miatt. Igen szürreális volt végig nézni, ahogy egy látássérült idős nő, fehér botjával az utat nem találva, ám mégis a tömegben tör előre. Szinte fellökve másokat igyekezett valamerre elindulni az esernyők ádáz hadseregének mélyén. Bár a buszlépcsőt kereste, mégis, két busz közé lépdelve lökdösődött, mint mindenki más mellette. Végül két sorral mögöttem egy nő hirtelen odaszaladt hozzá, és szinte feltolta a busz legutolsó bejáratánál. Körülötte senki nem szaladt a segítségére, megvallom, én magam sem. 

Felértem a számomra rendeltetett buszra.

Lépteim közben felkészültem a zsúfolt, párás, mediterrán hangulatú utazásra, az összecsukott esernyők szurkálódására. 

Egy nő körülöttem szinte duzzogva utazta át a teljes útszakaszt, minden harmadik percben cümmögött egyet, hangosan kifejezve elégedetlenségét. Vagy tán abbeli reménye hajtotta, hogy így a tömegközlekedési káosz megszűnik két cümmögés között, nem tudom. 

Mindenesetre számomra komoly kihívást jelentett testem folytonos függőleges szögben tartása, miközben a mögöttem álló nénike piaci táskája igen erőszakosan igyekezett térdhajlatban sérülést okozni nekem. 

A mai napra tervezett szabadtéri futásnak tudtam, hogy búcsút mondhatok, de végül rájöttem, amíg igen erőteljes vádli edzést tartok, hogy kapaszkodni tudjak és egyensúlyozni, addig nincs is szükségem másfajta erőnléti edzésre. 

Mivel a komfortzónám határait feszegetem hónapok óta, elővettem a fülhallgatómat, bekapcsoltam a zenémet, és irtózatosan széles mosoly jelent meg az arcomon. Hallgassuk csak meg együtt:

Felcsendült a jól ismert dallam, miközben vádli edzést tartottam egy villamospótlón, harcolva a térdembe fúródó táskával. Körülöttem mindenki a munkahelyét hívogatta, én pedig csak néztem ki az ablakon. Ahogy az esőcseppek gyöngyöztek végig az üvegen; ahogy hajlongtak az út szélén a fák lombjai, és valami érthetetlen boldogság lett úrrá rajtam. 

A mormogó  nő értetlenül bámult rám, hogyan tudok ilyen zord körülmények között egyszerűen vidám lenni, én szüntelenül csak vigyorogtam. Boldogságom közepette szívem szerint kihúztam volna a füldugót, hogy mindenki hallja, érezze: lehet máshogyan is látni a reggeleket, az esőt, a rohanást, a májusi hideget, az idő elcsúszását. 

Amikor végre elértünk egy köztes állomásra, a mormogó nő még odadobott az ülő utasoknak egy “egész úton ültetek, most bezzeg rohantok leszállni” gesztus értékű megjegyzést, és én ismét az esernyők színes kavalkádja között találta magam. 

Végül visszatértem a szokásos reggeli utamra, és mikor az utolsó akkordok elmúltak, én beléptem az iroda ajtaján. 

Hát nem örömre fakasztó minden reggel?

Borítókép forrása: https://www.shutterstock.com/


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük